A bűnöző arcát lefejtették, majd átoperálták egy titkos ügynökre, akinek be kellett épülnie az alvilágba. Ellenlépésként viszont az arctalanul ébredő szuperbűnöző a titkosügynök képét varratta fel magának. Amit az Ál/Arc című 1997-es filmben Nicholas Cage és John Travolta eljátszottak, nemsokára valósággá válhat, persze nem bűnüldözési célból, hanem kellőképpen megalapozott orvosi javallatra. Már keresik az első pácienst, akinek szétroncsolódott arcát egy halottéval cserélnék ki. Az Egyesült Államokban tervezett arcátültetés azokon segíthetne, akiknek baleset, rákműtét vagy születési rendellenesség miatt olyan mértékben roncsolódott az arcuk, hogy - John Barkernek, a louisville-i klinika plasztikai sebészeti intézete igazgatójának szavai szerint - sokszor még a plasztikai sebésznek is "nagy erőfeszítésébe kerül a páciens szemébe nézni".

Az Ohio állambeli Cleveland Clinic kísérleti plasztikai sebészeti intézete az egyetlen hely, ahol bármikor elvégezhetik a példa nélkül álló beavatkozást. Ott az intézetvezető, Maria Siemionow 55 éves lengyel orvosnő irányításával olyan transzplantációt is végeztek már, mint az első és mindmáig egyetlen gégeátültetés. Az intézet tudományos-etikai bizottsága tíz hónapos vita után tavaly ősszel engedélyezte a teljes arcátültetést. Sokat sejtet, hogy a nyilvánosságtól eddig visszahúzódó - Amerikában dolgozó, de Lengyelországba rendszeresen visszajáró - professzor néhány hete a New York Timesnak, majd a vezető lengyel napilapnak, a Gazeta Wyborczának is nyilatkozott az előkészületekről.

A legalább 16 órás műtétet sebészileg akár rutinszerűnek is mondhatnánk, hiszen technikája hat éve kész: minden olyan mikrosebészeti intézetben el tudnák végezni, ahol képesek kezet vissza- vagy átültetni. Ezek nehézsége - szemben a belső szervek transzplantációjával - abban áll, hogy többféle szövetet kell átültetni, továbbá mikroszkóp alatt aprólékos munkával varrják össze a donor testrész és a páciens megfelelő ereit és idegeit. Márpedig eddig világszerte 19 emberen hajtottak végre sikeres kéztranszplantációt, az elsőt 1998-ban a franciaországi Lyonban, Jean-Michel Dubernard vezetésével. A legrégebbi páciensek több mint öt éve élnek új kézzel, vagyis túlélőnek minősíthetők. Az arcátültetés pedig úgy zajlana, hogy az agyhalál állapotában lévő donornak egy darabban leoperálnák az arcbőrét - az alatta lévő zsírréteggel, az orrporccal, az erekkel, idegekkel, sőt bonyolultabb esetekben az arcizmokkal együtt -, és ezzel pótolnák a páciens ugyanígy eltávolított arcát.

Eddig a megégett vagy bőrrák roncsolta arcokat éveken át tartó küzdelemmel, akár negyven-ötven vagy még több operációval foltozgatták a beteg testéről vett bőrdarabkákkal, s az eredmény nem volt több, mint egy olyan lárvaarc, amely képtelen a mimikára, mivel a más testrészekről vett bőrben nincsenek olyan idegek, mint az arcizmokban. Ez egyáltalán nem pusztán esztétikai kérdés: az arckifejezések ilyen fontosak a társadalmi érintkezésben. Ráadásul sok erősen sérült arcú beteg nem tudja rendesen becsukni a száját, ezért csak szívószállal tud táplálkozni. Becslések szerint az USA-ban évente 10-15 ember szenved el olyan sérülést, hogy csak arcátültetés segíthetne rajta. Siemionownál már csaknem húszan jelentkeztek, hadd legyenek ők az első arcátültetés alanyai.

Európában viszont nem tartják jó megoldásnak az arcátültetést. Angol, francia és holland vezető klinikák is kérték az utóbbi években az eljárás engedélyezését, mindeddig hiába. A francia indoklás szerint az arcátültetés "az életminőség javítását ígéri ugyan, de valójában rontja azt, mert az immunreakciót elnyomó szerek veszélyessége folytán beteggé teszi a pácienst, aki addig csak hátrányos helyzetű volt, de nem beteg". Maria Siemionow erre azt feleli, hogy "tessék ezt azoknak a szemébe mondani, akik balesetben szétroncsolódott arccal már nem tudnak tovább így élni. Szerintem a páciens joga, hogy eldöntse, mennyire fontos neki az arca." Az arcátültetésnél feltehetően különösen heves kilökődési reakciókkal járó immunproblémákra Siemionow állatkísérletekkel készül, és patkányokon már sikeresen alkalmaz egy olyan szert, amelyet a műtét után csak hét napon át kell adni, mégis egész életre megelőzi a beültetett szövetek kilökődését.

Az európai elutasítás másik indoka - elsősorban Angliában - az, hogy egyelőre beláthatatlanok az idegen arc viselésének lélektani következményei, beleértve, hogy a donor hozzátartozóit sokkolhatja, ha egy idegenen fedezik fel az elhunyt arcvonásait. Siemionow szerint viszont a páciens legfeljebb 50 százalékban "örökli" a donor arcvonásait (például az ajkait), mert az arc jellegzetességeiért felelős két fő tényező közül csak az izmok változhatnak, az arckoponya nem.

Az igazi lélektani probléma a páciensnél jelentkezik, akinek el kell fogadnia, hogy az arca egy idegené. Hogy kölcsöntestrész mekkora gondokkal járhat, azt jól mutatja, hogy az első kézátültetéses páciens három évvel később leoperáltatta az idegen kezet. Maria Siemionow szerint azt a pácienst pszichológiai szempontból rosszul választották ki. Az arcátültetésre várók kijelölésén, felkészítésén Clevelandben most egész csapat dolgozik, pszichiáterek, pszichológusok, jogászok, sőt médiatanácsadók (arra az esetre, ha a beteg sztárrá akar válni). A professzor asszony szerint a jelöltnek pszichológiailag nagyon stabilnak kell lennie, aki számíthat egy megértő családra (ezért Siemionow egyedülálló pácienssel nem kíván foglalkozni). Az is kiesik, aki korábban alkoholista vagy kábítószeres volt. És természetesen - ami belső szerv átültetésekor nem szempont - a donornak és a páciensnek korban, nemben, bőrszínben is passzolnia kell egymáshoz.

Maria Siemionow nem hajlandó elárulni, mikor lesz az első műtét. "Lehet, hogy mi meg sem érjük, de lehet, hogy hamarabb sor kerül rá, mint bárki gondolná" - válaszolja rejtélyesen. Csak egy dologtól fél: ha valahol valaki más elhamarkodottan vágna bele az első műtétbe, azzal évtizedekre visszavethetné az arcátültetést.

http://hvg.hu/hvgfriss/2005.38/200538HVGFriss167.aspx