Az első meglepő vizsgálatot James W. Pennebaker végezte két immunológussal. Diákokat arra kértek, írják le életük legnagyobb traumatikus eseményét, majd összehasonlították őket másokkal. Kiderült, hogy immunaktivitásuk javult a nem-írókhoz képest. Amikor tovább követték ezeket a fiatalokat, kiderült, hogy a későbbiekben sokkal ritkábban keresték fel az egyetem egészségügyi központját, mint korábban. A "gyógyító írás" ettől kezdve bontakozott ki mint kutatási irányzat. Az ilyen kutatásokban általában két csoportot hoznak létre, s egyikbe-másikba véletlenszerűen sorolják be az embereket.

A "gyógycsoportba" soroltak 3-5 napon át naponta 15-30 percet írnak a következő  instrukció szerint: "Írja le a legmélyebb gondolatait és érzéseit olyan rendkívül fontos érzelmi témákról, melyek hatottak önre és életére. Írásában arra kérjük, valóban engedje szabadjára és fejezze ki legmélyebb érzéseit és gondolatait. A választott témája vonatkozhat a másokkal való kapcsolatára, mint pl. szüleire, szerelmeire, barátaira, rokonaira, írhat a múltról, a jelenről, a jövőről, arról, ami lehetett volna, vagy aki szeretne lenni vagy amilyen most. Írhat naponta ugyanarról vagy másról. Ne törődjön a helyesírással, a nyelvtannal, csak írjon!"

A vizsgálatokat elvégezték gyerekekkel, idősekkel, éltanulókkal és börtönlakókkal. Az írások elvesztett szerelmekről, halálokról, szexuális és fizikai traumákról, balesetekről és tragikus kudarcokról szóltak. A kísérleti személyek némelyike sírt és mélyen felkavaródott, de a legtöbbje arról számolt be, hogy az írásélmény értékes és jelentőségteli volt életükben.

Az írás általános hatása

A "gyógyító írás" vizsgálatokban részt vettek hosszú távon általában testileg egészségesebbekké váltak, hangulatuk tartósan kiegyensúlyozottabbá lett. A tanulók tanulmányi eredménye általában javult a következő hónapokban, a munkahelyükről elbocsátottak könnyebben találtak új munkát írás után. Csökken a munkahelyi hiányzás is a megjavult egészségi állapot miatt azoknál, akik ilyen vizsgálatokban vettek részt. Ezek az eredmények azonban nem annak köszönhetők, hogy a vizsgálati személyek mondjuk többet tornáztak volna ezután vagy kevesebbet dohányoztak volna. Az egyetlen eltérés az alkoholfogyasztás csökkenésében mutatkozott.

A módszert a későbbiekben mindenféle variációban kipróbálták. Nem meglepő módon az is gyógyítólag hatott, ha valaki őszintén beszélhetett őt mélyen érintő lelki problémákról. Ez történik, amikor barátunkkal, szerelmünkkel, bizalmasunkkal kibeszéljük magunkat, de még inkább ez történik a pszichoterápia bizalmas légkörében, ahol még az is elmondható, ami talán egy szerelmesnek sem. A kutatók számos megfigyelést tettek azzal kapcsolatban, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos témák sokkal hatékonyabbak, mint mások. Nagyobb hatást találtak akkor, ha ugyanarról a témáról nagyobb, pl. hetes szünetekkel írtak, nem pedig kétnaponta. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az írás nem egyszerűen reprodukciója annak, ami bennünk van, hanem átstrukturálja gondolatainkat és élményeinket. Mindahányszor "ugyanazt" írjuk le, mindig átfogóbb és világosan lesz számunkra az, amiről írunk. A megértés útja az ismétlés. Mivel valójában magunknak írunk, mindegy is, hogy utána megsemmisítjük az írást, vagy elrakjuk. Nem a végtermék ugyanis a lényeg, hanem az írás folyamata, az önkifejezés kibontakozása.

Vizsgálták, van-e olyan specifikus személyiségvonás, amely miatt valaki többet profitálhat az írásból, de ilyet nem találtak. Illetve egy vizsgálatban a sokkal ellenségesebb személyek többet gazdagodtak az írás által. Az is világossá vált a kutatások során, hogy az írás gyógyító hatása független az iskolázottságtól, hiszen mindenki önmagát haladja meg, amikor küzd az önkifejezésért, és így mindenki önmagához képest kerül egy megvilágosodottabb és megtisztultabb állapotba.

Mitől működik az írás?

Pennebaker kezdeti feltevés az volt, hogy a "hallgatás", vagyis a trauma, fájdalom megtartása, ki nem beszélése egyfajta testi-lelki gátlást eredményez (freudiánusok most lecsaphatnak, íme az elfojtás megbetegítő hatása), de ezt a feltevést nem sikerült igazolni. Összehasonlítottak olyan személyeket, akik már korábban másoknak elmesélt traumát írtak le, olyanokkal, akik egészen az írásig titkolták bajukat, de mindkét típusra egyaránt jól hatott az írás.

A ma érvényben lévő magyarázó elv szerint az írás hatása abból ered, hogy az emberek nyelvileg fogalmazzák meg érzéseiket, gondolataikat. Pennebakerék vizsgálták, milyen nyelvi jellemzőkkel írhatók le azok, akikre a legpozitívabban hatott az írás. A sok pozitív és mérsékelt mennyiségű negatív emocionális leírást használók a későbbiekben egészségesebbeknek bizonyultak, mint azok, akik kevés pozitív és kevés vagy éppen túl sok negatív emóciót fejeztek ki írásaikban. Utóbbi elég érthető: aki túl kevés negatív emóciót jelenít meg, az vagy visszafogja magát, vagy számára nem jelentős eseményt írt le. Ami viszont igazán érdekes a nyelvi elemzésekből, az az ok-okozatot (ezért, azért, miatt) és belátást (megértettem, rájöttem) kifejező szavak használata volt. Ez azt jelenti, hogy azok gazdagodnak igazán az írás által, akik az írásélmény során mélyebb belátásra és megértésre jutnak életük fontos eseményeivel kapcsolatban. Ez a megértési folyamat tetten érhető abban is, hogy traumájuk újabb és újabb megfogalmazásai egyre koherensebbekké válnak. Amit megértünk, azt valamiképp el is fogadjuk. Az elfogadás azt jelenti, hogy egy addig lelkünkből kirekesztett élmény újra helyet kap a belső fényképalbumunkban, hozzájárul önismeretünkhöz, megszűnik tabu lenni. Az elfogadás és megértés csökkenti a trauma jelenlévőségét, megszűnik lassan az újra és újra való akaratlan felidézése.

Trauma és írás

Elissa J. Brown és munkatársai 2001-es vizsgálatukban nemi erőszakkísérletet vagy nemi erőszakot elszenvedett nőket kértek arra, hogy írják le minél részletesebben a velük történteket. A vizsgálatot követő egy hónap után azt értékelték, csökkent-e a nők szorongásszintje, illetve beszéltek-e másoknak az őket ért traumáról. Jól ismert jelenség ugyanis, hogy a nemi erőszakot átélt nők gyakran szégyellik, ami velük történt, sokszor bűntudatuk van, önmagukat vádolják, s ettől a megbélyegzettségérzéstől gyakran kiközösítettnek érzik magukat, növelve ezzel is lelki terheiket. A vizsgálat azt bizonyította, hogy minél részletesebben írták le történetüket, annál oldottabbakká váltak, és annál valószínűbben mertek a későbbiekben másokkal is beszélni az őket ért támadásról. Érdekes mód egy másik fontos változó a "személyes részletek" volt. Akik jegyzőkönyvi tárgyilagossággal vagy túlzott bevonódással írtak az eseményről, azok kevésbé javultak, mint azok, akik bizonyos távolságtartással, ugyanakkor mégis személyesen megélt eseményként tudták leírni a történteket. Ez megint csak arra utal, hogy az elzárkózás vagy a még túlságosan erős bevonódás kevésbé segít. Természetesen az ismételt írás éppen ezeket a problémákat képes megoldani.

Joshua M. Smyth és munkatársai 2002-es vizsgálatukban egy hurrikánt és az azt követő szökőárt átélt embereket vizsgáltak. A traumatizáltság egyik tünete, hogy az átélt félelmetes trauma képei és az azokat kísérő élmények újra és újra betörnek az egyén gondolkodásába, felkavarják és védtelenné teszik. A trauma ismételt akaratlan és tudatilag le nem gátolható átélése az, ami igazán szenvedést okoz, és kihat a személy testi és lelki egészségére. Akik traumatikus élményükről írtak a vizsgálatban, azok hónapokkal később már nem mutatták a traumatizáltak jellemzőit, míg akik nem az átélt természeti katasztrófáról írtak, azoknál a későbbiekben még sokáig fennálltak a traumatizáltság tünetei.

Joshua M. Smyth és munkatársai egy 1999-es vizsgálatukban asztmás és reumás ízületi gyulladásban szenvedő betegeket kértek meg arra, írják le életük legmegrázóbb eseményét három egymást követő napon. E háromszor húszperces tevékenység négy hónapos megfigyelés során jelentősen csökkentette mindkét betegcsoportban a tüneteket.

Írás mint gyógyszer

A stressz egyértelműen testi megbetegedéseket okoz. Ennek csökkentése gyógyuláshoz vezet.

David Spiegel, aki arról híres, hogy először mutatta ki a relaxáció és a csoportos pszichoterápia túlélési időt megduplázó szerepét a mellrák kezelésében, Smythék vizsgálata kapcsán ezt írta: "Ha a szerzők hasonló eredményt mutattak volna fel egy gyógyszer alkalmazásával, a módszer rövid időn belül futótűzként terjedne el. Miért? Mert azt gondolhatnánk, megértettük a "mechanizmust" (függetlenül attól hogy igen vagy sem) és mert volna egy közvetítő gyógyszeripar, amely szorgalmazná ennek a szernek a használatát. A papír- és ceruzaipar azonban nem valószínű, hogy szaklapokban jelentetné meg, hogy ezek az eszközök terápiásan hatékonyak az asztma és a reuma kezelésében."

Ez az írás tehát szeretné a papír- és ceruzaipar ügyetlen marketingjét ellensúlyozni, és arra buzdítani mindenkit, aki szenved, hogy írjon, írjon és írjon.

http://www.origo.hu/noilapozo/tanacsadok/20060208agyogyito.html