Hieronimus Bosch: Pokol. Akkor még nem volt tabu

„A vizeletet visszatartani az egészségre ártalmas dolog; titkon kibocsátani illedelmes. Vannak, akik azt tanítják, hogy a gyermek a szellentést összeszorított farral tartsa vissza. Ámde nem okos dolog, hogy míg jól neveltnek igyekszel látszani, betegséget okozz magadnak. Ha félre lehet vonulni, magányos helyen tegye azt. Ha nem lehet, akkor az ősrégi mondás szerint cselekedjék: köhögéssel leleplezze a durrogást. (…) A szellentést visszatartani veszélyesebb, mint hasunkat összeszorítani!” – írta De civilitate morum puerilium című könyvecskéjében Rotterdami Erasmus (1469–1536), a korszak legnagyobb tudós humanistája.

A gyermeki erkölcsök csiszolására írott, először 1530-ban publikált kalauza sokkal olvasottabb volt egészen a XX. századig, mint a főművének tekintett A balgaság dicsérete. Pedig ebben az írásban Erasmus nem csinál mást, minthogy sorra veszi, amit egy „civilizált” fiatalnak tudni illik. A mű különlegessége, hogy egyszerre beszél az emberi viselkedés legelemibb és a társadalmi érintkezés legkifinomultabb vonatkozásairól. Norbert Elias (1897–1990) iskolalapító kulturszociológus emiatt is gondolja úgy, hogy Erasmus humanista illemtana a középkor és az újkor közötti időszakot láttatja: még magától értetődően vannak benne vaskos kitételek, de már nem az udvariasság lovagi-feudális fogalma uralja, annak átveszi a helyét a civilizált és illedelmes viselkedés, amelyet nem a fejedelmi udvar kívánalma, hanem mások feszélyezése és a szégyen elkerülésének vágya hajt. Elias A civilizáció folyamata c. alapművében példákkal is bizonyítja mindezt.

Cranach pápaellenes gúnyrajza Luther szövegével. Fegyverként használták

A középkorban az emberek a természetes intéznivalójukat még egymás előtt végezték. A változást az urbanizáció hozta magával, de nem egyik napról a másikra. Dominique Laporte A szar története c. munkájából kiderül, Párizs is csak 1539-től kötelezte a városiakat, hogy saját piszkukról gondoskodjanak. Ez azért nem volt egyből sikeres, a XVIII. századi utazó először nem a metropolisz fényeit látta meg, hanem a bűzét érezte meg. Az orléans-i hercegnő egyik levelében így sopánkodott: „borzalmas a bűz, Párizs rettenetes; az utcáknak olyan rossz szaguk van, hogy nem lehet kibírni”. Pedig a princessz is érezhetett egy s mást, hiszen Saint-Simon márki emlékiratai szerint akkoriban a versailles-i dámák is szabadon könnyítettek magukon a kastély termeiben.

Norbert Elias szerint, aki vérbeli freudistaként a civilizáció folyamatát egyfajta „csoportos” elfojtásként értelmezte, az emberek közti érintkezésben felállított tabuk legnagyobb részének nincs köze a higiéniához, hanem a „feszélyezettség érzéséből” fakadnak, vagyis nem a racionális belátás az oka a viselkedésmódok „civilizálódásának”. Azonban már maga Erasmus is „csomagolt, és hivatkozott tudományos érvekre. Hippokratészt idézte, aki szerint az a legjobb, ha a szellentés durrogás és zaj nélkül történik, ám jobb, ha hangosan tör ki, mint ha elfojtjuk. „Igen hasznos tehát itt a szemérmességet félretenni, s a testet megmenteni.” De Erasmus tétele bizonyítására odacitálta még az antik auktorok közül Aethont és Niarkhoszt is.

Mindaz, hogy mennyire elfogulatlanul és komolyan tárgyalja a bölcs humanista a kérdést, azt bizonyítja, hogy a XVI. században a szellentéssel kapcsolatos szégyenküszöb még jelentősen más magasságú volt, mint korunkban.

Richard Weste verses illemtankönyve 1619-ből is még hasonlóan elmélyült és megengedő:

Ne tartsd vissza a szelet,
S ne feszítsen a húgy,
Könnyíts magadon titkosan,
Nem leszel kínban úgy.
(Nádasdy Ádám fordítása)

Fényes szelek