"Főfájás ellen: kilencz baraczmagot, kilencz mondolát, kilencz diót, egy tyúkmonyat [tojást], egy marok mákot öszve kell csinálni, s két papirosra flastrom módjára tenni, azt kell az homlokára tenni" - ad eligazítást fejfájás esetére Apafi Annának, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem testvérének 1677-ből származó orvosságos könyve. Annak ellenére, hogy éppen a 17. században történt egynémely kísérlet a vegyi anyagokkal való gyógyításra, a fentihez hasonló természetes (ható)anyagokat elegyítő kúrák egészen a laboratóriumi vegyületek és egységtabletták 19. század végi megjelenéséig egyeduralkodók maradtak.

Az első, nagy tételben, lombikokban is előállítható szer - Friedrich Sertürner német patikusnak köszönhetően - az akkor már évszázadok óta fájdaloműzésre használt ópium kikristályosított hatóanyaga, a kábító hatású morfin volt 1817-ben. A gyenge vagy közepesen erős fej- vagy fogfájás csillapítására házilag alkalmas hatóanyagokra azonban a század második feléig várni kellett. A vegyészek, a patikusok egyébként eleinte ezeket is az évszázadok óta alkalmazott növényekből izolálták - magyarázza Magyar László András orvostörténész -, ám a gyógyszervegyészet 19. századi fejlődésével végre elkezdődhetett kémiai módosításuk, laboratóriumi előállításuk és ezzel összefüggésben nagyüzemi gyártásuk.

A véletlen vezetett az első mérsékeltebb láz- és gyulladáscsökkentő s így fájdalomcsillapító vegyületeknek - a mára világszerte elterjedt paracetamol rokonainak - a nyomára az 1880-as években. A patikatörténeti legendárium szerint az egyik felfedezéséhez egy strassbourgi patikus tévedése kellett, aki összetévesztette az akkori általános fertőtlenítőszert, a naftalint az ugyancsak árusított acetaniliddel, és azt adta ki két orvosnak is. A melléfogás annak is volt köszönhető, hogy mindkét szer használatos volt festékgyártási alapanyagként is, s akkoriban a patikák nem csak orvosságot árultak. Tragédia helyett az acetanilidet - feltehetően belsőleg - használó orvosok a betegek fájdalmainak enyhülését tapasztalták, így elkezdtek kísérletezni a vegyülettel, amelyről a magyarországi Orvosi Hetilap 1886-ban már úgy számolt be, hogy "a bélhuzam a szert igen jól tűri, hányást vagy hányingert, hasmenést nem okoz. Bevevése nem kellemetlen." Súlyos vese- és májkárosító hatására csak 1948-ban derült fény.

A másik paracetamolrokonra - az előbbivel mutatott szerkezeti hasonlóság alapján - laboratóriumi próbálkozások alapján bukkant Carl Duisberg, a leverkuseni, akkor még festékgyárként működő Bayer vállalat vegyésze. A legenda szerint a kémikus és néhány munkatársa annyira bízott a festékgyártás egyik melléktermékéből kifejlesztett új szer (a fenacetin) hatásában, hogy azonnal önmagukon kezdték tesztelni. Az eredmény őket igazolta - derül ki Kempler Kurt A gyógyszerek története című, 1984-es kötetéből -, a cég pedig 1888-ban gyógyszeripari részleget hozott létre, a kutatási csoport későbbi vezetőjévé a molekulavadász Duisberget nevezték ki. Az előzmények alapján 1893-ban már készítettek paracetamolt is, a Bayer vállalat és az általános fájdalomcsillapítás diadalútja mégis egy másik vegyületcsaláddal kezdődött.

A fűzfélék kérgéből kinyert hatóanyaggal, a szalicinnel akkoriban már jó ideje kísérleteztek. E szer fájdaloműző és gyulladáscsökkentő hatását két és fél ezer éve ismerték, a növényből 1823-ban sikeresen kinyert vegyületnek azonban - amit eleinte valamilyen szennyeződésnek tulajdonítottak - számos mellékhatása volt: erősen károsította a bélrendszert, állandó hányingert és hasi panaszokat okozott. A megható családi anekdota szerint Felix Hoffmann, a Bayer fiatal vegyésze azért kezdett kísérletezni a vegyülettel, hogy segíthessen szalicilsavval kezelt s annak mellékhatásaitól szenvedő reumás apjának. Akárhogyan is, tény, hogy éppen 110 éve, 1897-ben jegyezte le a később Aszpirin márkanéven forgalmazott - a korábbi mellékhatásokat már nem produkáló - acetil-szalicilsav előállításának lépéseit. A szerről írva a magyar Orvosi Hetilap kiemelte, hogy a - gyomornedvvel reakcióba lépve hányingert okozó - szalicilsavat felváltó "aszpirin (...) csak a bélben bomlik, így ezen kellemetlen mellékhatás mellőzve volna". Az új gyógyszer kezdetben kristályos porként, majd az 1900-as évek elejétől tabletta formájában terjedt az egész világon, annak ellenére, hogy pontos hatásmechanizmusát csak néhány évtizede ismerik (a folyamat leírásáért John Vane angol gyógyszerész 1982-ben kapott orvosi Nobel-díjat).

A tablettás fájdalomcsillapító azért is terjedhetett el gyorsan, mivel feltalálásakor a patikaszer-forgalmazás szabályozása nem volt kifejezetten szigorú. A legtöbb orvosságot - a legerősebb szerek kivételével - a gyógyszerészek a 20. század második feléig világszerte hatósági megkötések nélkül állíthatták elő és adhatták el. Jó példa erre az ugyancsak Hoffmann által szintetizált (egy évszázada még köhögés és mellfájdalmak esetén alkalmazott) heroin, amelynek forgalmazását csak az 1920-as évektől szigorították - tudható meg Dobson Szabolcs Kirándulások a gyógyszeres terápia múltjában című kötetéből.

Akkoriban indult egyébként a fájdalomenyhítő vegyületek harmadik csoportjának a karrierje. A vegyületcsalád első tagjait már a 19. század végén kikísérletezte két német kémikus, Ludwig Knorr és Friedrich Stolz, különös módon szintén a színezékipar alapanyagaiból. A szabadalmi jogokra azonnal lecsapott a Bayer-konkurens Hoechst vállalat, ám a vegyületekkel volt egy kis gond: nem vagy alig oldódtak vízben. Több mint két évtizedig tartott, míg belőlük továbbfejlesztették az oldható metamizolt, amelynek 1922-es bevezetését áttörésként üdvözölték a szaklapok, mivel alkalmazásakor "kellemetlen mellékhatások sohasem fordulnak elő". A metamizol utóbb olyan népszerű tabletták hatóanyaga lett, mint a számos országban Novalgin néven ismert, Magyarországon eddig szabadon forgalmazott Algopyrin, illetve az 1960-as évek magyar találmánya, a Mohr Tamás és Payer Dénes által kifejlesztett - eredetileg Algopánként futó - Quarelin.

A kezdeti lelkesedést a metamizollal kapcsolatban aztán lehűtötték az 1960-as évektől publikált vizsgálatok, amelyek alapján a szer fehérvérsejtszám-csökkentő tulajdonságát az Egyesült Államokban és néhány nyugat-európai országban sokkal jelentősebbnek ítélték, mint az acetil-szalicilsav gyomor- és bélrendszeri panaszokat, illetve vérzéseket okozó vagy a paracetamol esetenként súlyos máj- és vesekárosító mellékhatását. Így az 1970-es években az USA-ban, illetve Svédországban kivonták a forgalomból a metamizoltartalmú gyógyszereket, és több helyütt - például Németországban - vénykötelessé tették.

Az ezt kísérő tudományos vita azonban máig nem zárult le, a metamizol mellékhatásaival foglalkozó szakirodalom meglehetősen ellentmondásos. Igaz, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egy 2002-es gyógyszerészeti hírlevelében - elsősorban a megengedettnél már másfélszer nagyobb dózisban is májkárosító, Magyarországon 1992-től alkalmazott paracetamollal szemben - rehabilitálta a metamizolt. Nagy-Britanniában ugyanis a szabad forgalmú (hozzáférhetősége miatt az öngyilkosjelöltek körében is kedvelt) paracetamol túladagolása évente 70 ezer esetben ad munkát az orvosoknak, és 200-an meg is halnak tőle - fejtegeti a HVG-nek Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. De a hatóanyag túladagolása miatt ugrásszerűen megnőtt a májátültetésre várók száma is - számolt be az utóbbi évtizedben többször is a British Medical Journal. Az Algopyrin hatóanyaga ezzel szemben évente 1 millióból egyetlen embernél okozott végzetes fehérvérsejtszám-csökkenést a metamizol mellékhatásait nyolc ország nagyvárosaiban, 22,8 millió emberen, hat és fél éven keresztül követő, úgynevezett Boston-tanulmány szerint - állítja a WHO már említett hírlevele. Magyarországon az utóbbi öt évben egyetlen, metamizolhoz köthető fehérvérsejtszám-csökkenést sem jelentettek.

http://hvg.hu/hvgfriss/2007.05/200705HVGFriss113.aspx?s=2007131nl