A Philips gyár 1963-ban szabadalmaztatta Európában a magnókazettát, mely hamar kiszorította a hagyományos, orsós magnókat a piacról, és a műanyag tokba helyezett két mágneses szalag a hetvenes évekre már a bakelitlemez komoly vetélytársa lett. Sőt, amikor a hetvenes évek végén megjelent az első hordozható Sony Walkman, onnantól kezdve a fiatalok első számú kedvence lett, sokkal többen hallgattak kazettákat, mint lemezt.

A kazetta kicsi volt, könnyen hordozható, és nem utolsósorban könnyedén másolható, úgyhogy teljesen érthető, miért csaptak le rá az autóvezetőktől kezdve a walkmanesekig mindenütt a világon. A C30, C60, C90, Go! című számával a nyolcvanas évek rövid ideig népszerű újhullámos együttese, a Bow Wow Wow 1981-ben meg is írta a kazettamásolás himnuszát - nem csoda, hogy kiadója nem is volt hajlandó terjeszteni a single-t, mondván, hogy illegális másolásra buzdít.

Home Taping Is Killing Music, azaz Az otthoni kazettamásolás megöli a zenét - ezzel a szlogennel kiáltott farkast a lemezipar már jó negyedszázaddal ezelőtt, és vannak, akik ennek alapján vélik úgy, hogy a kiadók mai félelmei is eltúlzottak, hiszen a kazettamásolás sem ölte meg annak idején a zeneipart. Persze a letöltések és a torrentoldalak korában már megmosolyogtató lehet, hogy egykoron még a rossz minőségű, gyakran rádióból felvett magnófelvételektől tartottak sokan, mégis, valamelyest át lehet érezni a kiadók pánikját, amikor a nyolcvanas évek elején tömegesen megjelent a kazettamásolás a fiatalok körében.

Ma már tudjuk, hogy az ettől való félelem alaptalan volt, a jóléti társadalmakban évtizedeken keresztül működött gond nélkül a lemezipar, és az emberek többsége nem sajnálta a pénzt, hogy megvegye kedvenc előadói lemezeit, kazettáit vagy éppen CD-it, hiszen megengedhette magának. Más volt azonban a helyzet a világ többi részén, és erről pont nekünk is lehetnek személyes tapasztalataink.

A volt szocialista országokban ugyanis a másolt kazettáknak komoly kulturális küldetésük volt, hiszen segítségükkel lehetett közvetíteni azt a zenét, amelyhez nem férhettünk hozzá. Vonatkozott ez egyrészt azokra a külföldi zenékre, melyeket itthon nem lehetett kapni a lemezboltokban (nem árulunk el titkot azzal, hogy ezek voltak túlnyomó többségben), illetve azokra az itthoni előadókra, melyeket a hanglemezgyár nagy hatalmú urai nem tartottak érdemesnek arra, hogy megjelentessék lemezeiket, vagy éppen azokra, akik kifejezetten a tiltott kategóriába tartoztak. Így aztán ma már legendásnak számító zenekarok teljes életművét ismerhette meg az ország kizárólag rettenetes minőségű, másolt kazettákon, a Beatricétől kezdve az URH-n át a CPG-ig. Vannak, akik szerint éppen ennek is köszönhetően nem alakult ki kultúrája idehaza a lemezvásárlásnak, hiszen a magyar kínjában megszokta, hogy másol, és mire a kazetták végre kimentek a divatból, addigra már feltűnt az írható CD, és nem sokkal később pedig az MP3 is.

A fejlődő országokban még ennél is nagyobb szerep jutott a kazettáknak, és még a mai napig vannak népes államok a világban, ahol a kazetta számít továbbra is a legnépszerűbb zenehallgatási médiumnak. Olcsósága miatt a Közel-Keleten vagy éppen Indiában milliók hallgatnak így zenét, és a - gyakran kalóz - kazettaipar ezeken a helyeken továbbra is virágzik. Sőt, olyanra is volt példa, hogy a kazetta használatával mozgósították a közvéleményt: az 1979-es iráni iszlám forradalom idején Khomeini ajatollah szentbeszédei kazettákon terjedtek a lakosság körében, és nem sokkal később a feltüzelt tömegek meg is buktatták a sahot.

Ha visszamegyünk nyugatabba, akkor azt láthatjuk, hogy a kilencvenes években ugyan a CD már széles körben elterjedt, de a kazetta azért nem adta könnyen magát. Sőt, egy olyan furcsa képződmény, mint például a kazetta-single (kazettán megjelentetett kislemez) ebben az évtizedben volt a csúcson: Nagy-Britanniában 1995-ben adták el ebből a formátumból a legtöbbet (22 milliót, ami az összes single egyharmadát jelentette), és még évekkel később is tartotta magát a piacon (nem utolsósorban a CD-maxi single-nél kedvezőbb árának köszönhetően). Az ezredforduló után azonban drámai gyorsasággal csökkent, és 2003-ra gyakorlatilag a kazetta-single eltűnt a boltok polcairól az Egyesült Királyságban (máshol egyébként jóval hamarabb, nevezhetjük speciálisan brit formátumnak is).

Manapság már igazi csodabogárnak számít, aki műsoros kazettát vásárol, sokkal inkább, mint mondjuk a bakelitlemez-gyűjtő. A nagy lemezkiadók már évek óta nem is foglalkoznak azzal, hogy kazettán is megjelentessék az albumok anyagát (egy beszédes adat: Amerikában a kilencvenes évek elején még 442 millió műsoros kazettát adtak el, 2006-ban viszont már csak 700 ezret...), viszont az üres kazetták még nem tűntek el teljesen.

Azok, akik még mindig kitartanak a kazetták mellett, a nosztalgia mellett egy másik fontos érvet találtak maguknak, és ez nem más, mint a válogatáskazetta, amely Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi című 1995-ös regényében kapott kulcsszerepet. A válogatáskazettának innentől kezdve saját szakirodalma lett, van olyan esztéta, aki egyenesen "a legszélesebb körben gyakorolt amerikai művészeti formának" tartotta a valaki más vagy éppen saját magunk számára összeállított válogatáskazettákat.

Ma persze seperc alatt össze lehet dobni egy válogatás-CD-t vagy éppen egy MP3-playlistet, ám sokan vannak, akiknek ez már túl egyszerű. Egy amerikai zenekritikus, Joel Keller ezt az alábbi módon fogalmazta meg: "Hiányzik, hogy ott üljek a hi-fim előtt, egyik oldalamon egy rakás CD-vel és lemezzel, a másikon egy itallal, és órákat töltsek azzal, hogy kitaláljam a kazettára felveendő dalok helyes kombinációját." Ezzel szemben mi van most? "Áthúzom a számcímeket a playlist ablakra, megnézem, hogy nincs-e valami probléma a dalok befejezésekor, de valójában már meg sem nagyon hallgatom őket, hanem a végén beteszek egy üres CD-t, megnyomom a gombot és elmegyek aludni. Semmi hűhó, semmi kecmec. És egyáltalán nem is szórakoztató."

Keller végül is levonja a konzekvenciát, és meg is gyászolja a válogatáskazettát: "Kár érte. Egy válogatáskazetta olyan kapcsolatot létesített a zene és az emberek között, amit a még elektronikusabb verzió képtelen pótolni. Így már olyan szinten egyszerű összedobálni egy mixcédét, hogy teljesen eltűnt az a fajta elégedettség, ami a válogatáskazetták készítésével járt, akkor tényleg úgy éreztük sokan, hogy egy műalkotást hoztunk létre."

Persze ő maga is bevallja, hogy már évek óta nem készít válogatáskazettákat, hiszen nincs kinek - senki sem hallgat már kazettát. Vagy mégis? A kazetta ugyanis még nem halt ki teljesen. Bár már a rapperek karrierjét elindító mixtape-ek is csak a nevükben kazetták, hiszen már régóta CD-n terjesztik őket, ettől még vannak műfajok, melyeknél a kazetta fontos.

Amerikában számos underground kiadó van, amely kizárólag kazettákra szakosodott. Jó, ezek általában rendelkeznek MySpace-oldallal és ott meghallgatható formátumú dalokkal is, de a fő profil a kazetta marad. Az ilyennek a nyolcvanas-kilencvenes évekből szép hagyományai vannak, de bármilyen furcsa is, sokan vannak, akiket egyre inkább taszít a steril digitális hangzás, és kifejezetten szívesen veszik, ha az általuk hallgatott punk, metál, noise vagy folk zenekar a kazettákhoz igazítva a hangzását nem éppen úgy szól, mint a Dark Side Of The Moon.

Az olyan obskúrus kiadók, mint az American Tapes, a U.S.A. Surpasses All Nazi Genocide Records vagy az Obsolete Audio Formats ezt a kicsi, de lelkes réteget szolgálják ki, és az utóbbi években némi reneszánszuk is támadt, egyre többen fordulnak vissza a kazettákhoz az agyondigitalizált világból. Sőt, az is egy érv a kazetta mellett, hogy ezt manapság jóval nehezebb ingyen terjeszteni, mint a digitalizálható formátumú zenéket.

Aztán ne feledjük, hogy még a mai napig sokan hallgatnak kazettát az autóban, és ugye azon már meg sem lepődünk, hogy egyes országokban még ma is ez az uralkodó formátum. Egy három évvel ezelőtti adat szerint Törökországban és Indiában körülbelül az eladott hanghordozók fele, Szaúd-Arábiában pedig több mint 70 százaléka kazetta. Ugyanez Magyarországon tavaly a MAHASZ adatai szerint úgy alakult, hogy az album formátumú kiadványokból 4 és fél millió CD és csaknem 300 ezer kazetta kelt el - vagyis valahol félúton vagyunk a harmadik világ és a fejlett Nyugat között.

Van még egy menekülőútja a kazettának, ez pedig a hangoskönyv. Egyrészt az ilyet sokan hallgatják autókban, másrészt van egy nagy előnye, amit a CD-játszók nem mind mondhatnak el magukról, nevezetesen ott lehet folytatni legközelebb is, ahol éppen leállítottuk. Aki esetleg hangoskönyvvel szeretné megtenni ugyanezt, annak sok CD-lejátszó nem engedi meg mindezt, ezért jóval kényelmesebb a kazettás módszer. Nagy-Britanniában így kelhetett el 70 ezer a Da Vinci-kód kazettás verziójából, Amerikában pedig a hangoskönyv-piac több mint 30 százalékát teszik ki a kazetták - a zenénél ugyanez az arány 1 százalék.

http://www.origo.hu/zene/20080422-magnokazetta-manapsag-a-kazetta-tortenete-valogataskazette.html