Budenz Hunfalvy hívására érkezett Budapestre 1858-ban, 22 éves korában, a magyar szabadságharc leverése után 9 évvel, valamint 7 évvel a császári egyeduralmat meghirdető „szilveszteri pátens“ után. Ők állították fel a magyar nyelv - és így a magyarság - finnugor eredetének teóriáját, amely hamarosan háttérbe szorította a Vámbéry Ármin által képviselt török, a Kabos Kandra, Bálint Gábor, Ipolyi Arnold által képviselt indogermán, a gróf Kuun Géza és Nagy Géza által képviselt szkíta - valamint más turáni és sumér - leszármazási elméleteket.

Később, a XX. század közepén a finnugor nyelvi származás alapjaira épült fel a „magyar sámánhit“ elképzelése, amely a magyar ősvallást volt hivatott a finnugor rokonok hitvilágához kapcsolni, s így a nyelve és vallása alapján egyaránt a finnugor népek közé lehetett sorolni a magyarságot. Ennek a százötven évig tartó folyamatnak lett a végső aktusa az, amikor az ELTE-n 1999-ben egyetlen intézménybe vonták össze a magyar nyelvészeti és a finnugor tanszékeket. Ezzel egyszer és mindenkorra eldöntöttnek minősítettek a magyar nyelv eredetével kapcsolatos minden kutatást, nehogy „őstörténetünk e fontos területe dilettánsok kezébe csússzon“.

Pedig éppen napjainkban vetődnek fel újabb szempontok az eredetkutatás területén, többek között a nyelvészetben és azon belül a finnugrisztika területén is. Ilyen például az, hogy néhány finn nyelvész egyre határozottabban felveti, hogy a finnek embertanilag olyan germánok, akik valamilyen okból északra szakadván a nyelvüket felcserélték a már régebben ott tanyázó lappok nyelvére. Ilyen nyelvcsere történt még például a bolgároknál, akik a török eredetű nyelvüket a szlávra cserélték és ilyen nyelvcserére nálunk is találunk bőven példát, hiszen a kunok és a jászok - és nagy valószínűséggel a hunok is - felcserélték nyelvüket a magyarra, mert a jászok (oszétek, alánok) nyelve perzsa, a kunoké török, a hunoké esetleg szkíta eredetű volt. Mindez csak arra lehet bizonyíték, hogy a nyelv nem fedi le teljesen egy nép vagy népcsoport embertani jellemzőit. Más összetevők is szerepet játszanak egy népcsoport önazonosságában.

Éppen ezért lehet, hogy a magyar nyelv megfelel jó néhány ugor nyelvben is meglévő szabálynak megfelel és a szókincsünk jelentős része is finnugor eredetű, azonban kulcsszavaink - mint például a kard és a korona, a víz, a hét, az arany és még hosszan sorolhatnánk - véleményünk szerint indoeurópai eredetűek. A középkori Európában ezért is tarthatták a hunokat (akik magukat magyaroknak hívják) a szkíták leszármazottainak. Például Dante Alighieri 1304 körül írta a befejezetlen A nép nyelvén való ékesszólás című munkájában, hogy a szkíta nyelv „szlávok, magyarok, teutonok, szászok angolok és sok más nép révén különféle népi nyelvekre oszlott“.

Az idők során a Kárpát-medence gyakorlatilag a „népek kohójává“ vált, mert már I. István elkezdte az idegenek betelepítését és később, amikor az ország lakossága kétszer jelentősen megfogyatkozott a tatár és a török idők után, áradtak az idegen telepesek a „tejjel-mézzel folyó Kánaán“ hírében álló Magyarországba. Nagy vonzerő volt az is, hogy a középkori Európában sehol másutt nem volt lehetséges az, hogy egy szolga (servus) kiemelkedjék szolgaságából. Magyarországon még a betelepülő raboknak és cselédeknek is adtak csődört és kancát. „A 12. századból származó források arról tudósítanak, hogy a vásárolt külföldi rab »családokat« lóval és kocsival ellátva ültették földre.“ (Ács Zoltán, Nemzetiségek Magy. 31 o.) De minden idegen telepes jelentős kiváltságokat és kedvezményeket kapott a letelepedéskor I. Istvántól egészen a XVII. századig. Ekkorra már voltak olyan megyék, amelyeknek úgy kicserélődött a lakossága, hogy a magyar nyelv az eltűnés határára került és az embertanilag magyarnak nevezhető típus is kezdett ritkaságszámba menni.

A magyar nyelv megőrzésének fontos lökést jelentett a XVIII. század végén, hogy Johann Gottfried Herder Ideen zur Philosophien der Geschichte der Menschheit című munkájában így írt:
„A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán már a nyelvüket is alig lehet felfedezni.“ Valószínűleg ez is generálta azokat a törekvéseket, melyek a magyar államnyelv megteremtését szolgálták. Ennek jelentős állomása volt az 1825. évi országgyűlés, amely elfogadtatta a rendekkel, hogy azután nemcsak az országgyűlésen, hanem a megyegyűléseken is a magyar legyen a hivatalos nyelv. Az 1830. évi VIII. törvénycikkely kimondja: „mostantól kezdve az ország határain belül közhivatalokra senki se legyen alkalmazható, aki a magyar nyelvet nem tudja“. Végül, az 1844. évi II. törvénycikkely deklarálta, hogy „a nyelv és a nemzetiség azonos“, s ezzel megmentette a magyar nyelvet a betelepülők nyelvébe történő beolvadástól.

A magyar nyelv „önálló életre kelt“, mert miután „magába olvasztotta“ az avar, hun, kun, jász, székely és ki tudja még milyen nyelveket, képes volt magába olvasztani a betelepülő német, szlovák, rutén, szerb, román, bolgár, zsidó, horvát, cigány és más nyelveket is. Önálló életre kelt, mert a magyar nyelv alkotja a nemzetet, ugyanakkor a nemzet nagy százalékában az előbb felsorolt népek utódaiból tevődik össze. Ha belegondolunk abba, hogy már a honfoglalók nagyobbik része sem lehetett magyar, hanem hun (akik valószínűleg a szkíta-hun nyelvet beszélték) és itt avar és más népeket találtak, valamint végiggondoljuk az elmúlt ezer év történéseit, akkor önként kínálkozik a kérdés: mi az a szellemiség, ami miatt a magyar nyelv fenn tudott maradni?

A nyelv megmenekült tehát az eltűnéstől, ugyanakkor az embertanilag magyarnak nevezett népcsoport szinte kihalt, de legalábbis majdnem az eltűnés határára került. Ezért válik olyan fontossá a magyar nyelv eredetének kérdése. De legalább ilyen fontos az is, hogy mi az a szellemiség, amit a nyelv átmentett, mi az a mentalitás, szellemi, lelki, tudati alkat, ami a régi magyarok hitvilágából és világképéből fakad, amit magyar szellemiségnek nevezhetünk és ami mozgatja minden magyarul beszélő ember lelkét. Ennek a szellemiségnek a nyelv ugyanis csak a hordozója és átmentője, mert a nyelv és az általa hordozott szellemiség úgy viszonylik egymáshoz, mint a ló és a lovas.

Ez a szellemiség van veszélyben akkor, amikor a magyar nyelv eredetének kérdése a finnugristák kezébe került. Ennek illusztrálására vizsgáljuk meg sorozatunk következő részében a magyar népnév eredetét.

Folytatás a Javaslapban

Mireisz László
Javaslap

http://www.harmonet.hu/cikk.php3?rovat=40&alrovat=42&cikkid=2026&dire=ezoterika&rovatnev=Ezoterika