AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
ArchívumAz akkor még Carlónak nevezett Ponzi 1882-ben, a Bologna és az Adriai-tenger között félúton fekvő Lugóban született egy postai tisztviselő fiaként. A középiskola befejezése után szülei Rómába küldték egyetemre, ahol nem annyira tanulmányaival, mint inkább apanázsa gyors elköltésével jeleskedett, így rövidesen diploma és pénz nélkül tért haza. Ekkor a családi kupaktanács úgy döntött, hogy Ponzi - számos más itáliai kortársához hasonlóan - az Újvilágban próbáljon szerencsét. Mint Mitchell Zuckoff, a Ponzi életéről szóló legújabb könyv szerzője megjegyzi, nem indult túl nagy esélyekkel, mivel nem beszélt angolul, szakmája nem volt, sőt büszkén hangoztatta, hogy még életében nem dolgozott.
A hajóról 1903-ban 2 dollár 50 centtel a zsebében szállt partra az Egyesült Államokban, de mivel franciául jól tudott, útját északra, Kanadába vette, ahol egy bankban helyezkedett el. Pénzügyi karrierje nem tartott sokáig: 1909-ben csekkhamisításért börtönbe került. Amikor húsz hónappal később kiszabadult, az USA-ba utazott, ám ott újra rács mögé került, mert megkísérelte öt olasz honfitársát átcsempészni a kanadai határon. Miután a Georgia állambeli Atlanta börtönében leülte kétéves büntetését, Bostonba ment, ahol pincérkedésből és mosogatásból próbált megélni, miközben egyre azon járt az agya, miként tudna meggazdagodni.
A megoldást egy 1919 augusztusában Spanyolországból érkezett levél hozta, pontosabban a borítékban talált kupon, amelyet a válasz föladásához szükséges bélyegre lehetett beváltani az Egyesült Államokban. A nemzetközi postaügyi konvenciót 1906-ban Rómában létrehozó több mint hatvan állam határozott úgy, hogy ha valaki egy másik országba levelet küld, 28 centimes értékben kupont mellékelhet a válaszbélyegre. Az átváltási arányokat a megállapodás aláírásakor rögzítették, ám az első világháború alaposan szétzilálta a valutaárfolyamokat, így Ponzi 1919-ben rájött, hogy egy egyszerű arbitrázzsal elvben 400 százalékos profitot érhet el, ha az Európában vásárolt kupont az Egyesült Államokban váltja be, majd a bélyeget pénzzé teszi.
Először barátaitól és ismerőseitől gyűjtött pénzt, azt ígérve, hogy a kuponüzletből kilencven nap alatt 50 százalékos hozamot fizet nekik. Nem sokkal később a határidőt 45 napra szállította le, és 1920 januárjára másfél tucat befektetőt talált, akik összesen 1770 dollárt bíztak rá (akkoriban 200 dollár körül volt az éves átlagfizetés). A könnyű pénzszerzésről szóló hír gyorsan terjedt Bostonban és környékén a gyors meggazdagodásra vágyók közt, 1920 júniusára Ponzi belvárosi irodáját szinte ostrom alá vették a befektetők. Az emberek hosszú, tömött sorokban várták az utcán, hogy rábízhassák megtakarított pénzüket a pénzügyi zsenire, akit az ókori Midasz királyhoz hasonlítottak, mondván, amihez csak nyúl, arannyá változik. A rendkívüli hozamra vágyók között éppúgy ott voltak a bostoni elit gazdagjai, mint kétkezi munkások vagy a városi rendőrök, akiknek a kétharmada bedőlt a játéknak. Júliusban már heti 1 millió dollár folyt be Ponzihoz, tucatnyi irodista kellett csak a bevételezéséhez és az igazolás kiadásához, a bankjegyek pedig már nemcsak a fiókokat és a dobozokat töltötték meg, de a tárolásra befogott szemeteskosarakat is.
A Bostonban valóságos hősként ünnepelt Ponzi a város előkelő negyedében vett magának egy nagy házat, akkoriban luxusnak számító, sofőr vezette automobillal járt, és számolatlanul vásárolta a selyemöltönyöket, a gyémánttal kirakott mandzsettagombokat. Mesés történetét nemcsak a helyi sajtó taglalta előszeretettel, híre eljutott a tekintélyes New York Timesig, sőt washingtoni kormánykörökig is. Az ismertség és a népszerűség lett végül a veszte: a nagy visszhangot kapott befektetési őrület nyomán egyre többen kezdték feszegetni a mesés haszon forrását. Az oknyomozásban különösen jeleskedett a Boston Post napilap, amely később Pulitzer-díjat is kapott e munkájáért.
A Ponzi-mítoszt az kezdte ki, hogy a titok nyitját kutatóknak feltűnt: az állítólagos extraprofithoz szükséges, néhány cent értékű kuponokból tonnaszám kellett volna Európában vásárolni, majd azt az USA-ba hajózni és ott beváltani, ami logisztikailag lényegében képtelenség. Nem is volt az amerikai postákon az efféle aktivitás megélénkülésének semmi jele, ám biztos, ami biztos 1920 júliusában az egyszerre átváltható kuponok számát tízben korlátozták, majd módosították a becserélési "árfolyamokat" is.
Ponzi szisztémája persze úgy működött, mint minden hasonló piramisjáték: a kiszállóknak a hasznot az újonnan érkezők pénzéből fizették ki. Addig nem is volt baj, amíg a kamatos kamatban bízók bent hagyták a befektetésüket. A lavina akkor indult el, amikor július 26-án Massachusetts államügyésze "meggyőzte" Ponzit, hogy amíg egy auditor át nem vizsgálja a Securities Exchange könyveit, ne fogadjon el új betétet. Ekkor azonnal megsokasodtak a csalást kiáltó híradások, elakadtak a kifizetések, Ponzit pedig augusztus 13-án őrizetbe vették.
A végelszámolásnál kiderült, hogy Ponzi több mint 20 ezer befektetőtől 10 millió dollárt szedett össze, amiből mintegy 4 millióval maradt adós. Ő azonban mégsem lett dúsgazdag - még a házát is azonnal elkobozták -, és külföldre sem menekített vagyont. A pénz zömét ugyanis azok tették zsebre, akik még időben kiszálltak a szédítő ringlispílből.
Ponzi végül csalás miatt szövetségi börtönbe került, majd amikor feltételesen szabadlábra helyezték, Floridában próbált - Charles Borelli álnéven - részben víz alatt fekvő földterületekkel seftelni, mígnem Louisiana partjainál egy Olaszországba tartó hajó fedélzetéről egy buzgó texasi seriffhelyettes tulajdonképpen elrabolta. A kalandos életű férfi újra rács mögé került. 1934-es szabadulását követően - mivel soha nem vette a fáradságot, hogy amerikai állampolgárságot szerezzen - Olaszországba deportálták, ahonnan röviddel a második világháború kitörése előtt Brazíliába emigrált. A latin-amerikai országban angoltanításból élt, majd munkanélküli-segélyt húzott. Miután idős korára a bal oldalára megbénult, és részben megvakult, 1949 januárjában a Rio de Janeiró-i kórház nincsteleneknek fenntartott osztályán lehelte ki a lelkét.
Az angolszász országokban a nevével azonosított piramisjáték viszont örök, és mindig akad elég új balek. Az 1970-es években Amerikában híres művészek tucatjait - például Liza Minellit - fosztották meg dollármillióktól, egy évtizede pedig még John Whitehead, a Goldman Sachs brókerház elnöke és William Simon volt pénzügyminiszter is bedőlt annak a hitegetésnek, hogy ha egy bizonyos alapítványnak pénzt adnak, akkor az különböző trükkökkel fél év alatt megduplázza az adományt.
