Információ-kaszkád

Tehetnénk egy becslést arra nézve, hogy mióta az emberiség létezik, hány halálközeli élmény következhetett be. Ez igen nagy szám lenne; mégis, számunkra a halálközeli élmény rendkívülinek számít, megtapasztalói pedig különleges embereknek. Ugyanakkor információ szintjén egyre többen s többet tudunk a halálközeli élményekről.

Mit jelent az információ ez esetben? Azt, hogy a halálközeli élmény alakul át az egyes embert érintő közvetlen tapasztalatból információvá. Erre különösen alkalmas, mivel egyrészt kuriózum-jellegű téma, másrészt egyik legmélyebb kérdésünkre vélünk választ kapni tőle: mi lesz velünk halálunk után?

Az információ sajátossága, hogy minél több hasonló jelenik meg belőle, annál jobban hígítja azt, amiről informál. Gondoljunk csak arra, milyen immunissá válunk a katasztrófákról szóló hírekre, a tömeges halálra, amennyiben röviden, szárazon, számszerűen adják azt elő. És a legtöbbször ez történik: annyi információ áll rendelkezésünkre - mind személyes, mind publikus formában -, hogy ezek nagy részében egyszerűen nincs időnk elmélyedni.

Valamivel közelebb hoznak a halálközeli élményhez a személyes beszámolók vagy mélyinterjúk. Amikor először hallunk valakit beszélni a halálközeli élményéről, azonnal érezzük, hogy ez valami más, mint az emberektől hallható történetek többsége. Viszont - hacsak mi magunk ugyanezt nem tapasztaltuk meg - nagyon nehezen tudunk azonosulni a beszélővel. Misztikus jellegű élményről van szó, melynek lényegi természete, hogy kifejezhetetlen. Rengeteg visszatért számol be arról, milyen nehéz szavakba öntenie tapasztalatait. Az lenne a lényeg tehát, hogy az élményt ne azonosítsuk a róla szóló elbeszéléssel: tartsuk tiszteletben élmény-voltát, és ne beszéljük túl...

A visszatért talán sokszor elmondja az élményt, de az is lehet, hogy egyszer sem. Ez a két véglet. Vajon az, hogy valaki újra meg újra elmond egy ilyen történetet, frissen tartja azt számára, vagy éppen elkoptatja? Mindenesetre az biztos, hogy a misztikus jellegű tapasztalat narratívvá - az időtlen és kimondhatatlan időben elbeszélhetővé - alakul át: a belső élmény külső történetté.

Az elbeszélhetővé alakítás a pszichoterápiák egyik fő eszköze is, minthogy segíthet az olyan traumák feloldásában, amelyekre zavarosan vagy egyáltalán nem emlékszünk, vagy mert az kora gyermekkorban történt, vagy mert a sokkhatás amnéziát okozott. Ha egy elfeledett traumát - biztonságot nyújtó, erős és pozitív terapeuta jelenléte mellett - rekonstruálni tudunk mint történetet, az sokszor felszabadítólag hat, és a trauma akár rögtön elveszítheti betegítő hatását. Ellenben a nem, vagy nem megfelelő közegben felhozott trauma súlyos tüneteket, akár az egész életvitelt megbénító szorongást, pánikot, depressziót és testi tüneteket okozhat.

Összehasonlító vizsgálatok

A halálközeli élményeket és a traumákat hasonlította össze 2000-ben Bruce Greyson (Virginiai Egyetem), a téma egyik legprominensebb kutatója. (Megállapításai modern nyugati emberekre érvényesek). Egy fontos hasonlóságot talált: hogy mind a trauma, mind a halálközeli élmény erős emlékbevillanásokkal jár vissza (amennyiben van emlék, és nem teljes az amnézia). Egy fontos különbséget is észlelt: más traumákkal ellentétben, a halálközeli élmény általában rendkívül kellemes, felemelő, és ami a leginkább ellenkezik a trauma természetével, megnyugtató is. Míg más traumák emlékét (ha van ilyen), illetve helyszínét, vagy az azt felidéző tárgyakat, embereket erősen el akarjuk kerülni, addig a halálközeli élményre általában szívesen gondolnak vissza a túlélők. Sőt, a halálközeli élmény harmóniájához képest sokszor a mindennapi élet tűnik traumatikusnak számukra.

De térjünk vissza ahhoz, hogy mit tesz az elbeszélés a halálközeli élménnyel. Vajon az elbeszélés a misztérium erejét is éppúgy elveszi, mint a traumákét? Annyi biztos: akinek külső hatás vagy belső kényszer folytán állandóan ismételnie kell élményét, annál a tapasztalat súlypontja egyre inkább át-kerül az elbeszélhetőbe, és eltávolodik a kimondhatatlantól. Ez az élményekkel és érzésekkel való ver-bális visszaélés. Mint amikor túl sokszor mondjuk ki a 'szeretlek' szót, és ezzel éppen a varázsától fosztjuk meg.

A hallgatóság szerepe

Nem közömbös a másoktól érkező visszatükrözés sem. Nemcsak a nyelv áll ellen az élmény kifejezésének, hanem sokszor a hallgatóság is. A legtöbb emberben szinte zsigeri reakció a halál gondolatának hárítása, melybe több-kevesebb irtózat is vegyül. A visszatért azonban nem a pusztulást látja a halálban, mint a többiek, hanem azt a csodát, amelyet megtapasztalt; és döbbenten veszi észre, hogy élménye mennyire nem kelt rezonanciát, mennyire 'kriptaszagú' a halált feledni akarók ízlése számára. Az ilyen emberek elhallgattatják, másról kezdenek beszélni vagy kigúnyolják, esetleg fölényesen elmagyarázzák, hogy hallucinációkról vagy az agy oxigénhiányáról van szó. A legtöbb ember úgy elkerüli őt, mint saját halála gondolatát. Családja sem mindig tud mit kezdeni vele: egyszerűen más. Más lett, mint a többiek, és más, mint azelőtt. Ekkor az 'élményes' magába zuhan, úgy érzi, hogy meg van bélyegezve, elhallgat, és ha társas ösztöne erős, olyan embereket keres, akik mégis megértik.

20 évvel ezelőtt nehéz volt ilyeneket találnia. Ma már viszont szinte minden régióban elérhetők az IANDS (International Association for Near-Death Studies) helyi szervezetei, ahol a hasonló 'visszatértekkel' találkozhat, és ahol szakszerű tájékoztatást kaphat arról, hogy mi is történt, történik vele. Itt megismerheti a halálközeli élménnyel kapcsolatos kutatásokat, és mindeközben tiszteletben tartják élményét.

Nem így a sarlatánok, szemfényvesztők, látók, akik egyszerűen kihasználják az ilyen egyének magányosságát, szolgálatkészségét és szellemi útkeresését, amely nagyon erős. A visszatértek igen fogékonyak spirituális hatásokra, ugyanakkor lehet, hogy ítélőképességük még fejletlen ez ügyben. Lehet, hogy az élmény előtt soha nem foglalkoztak szellemi-lelki dolgokkal, így tájékozatlanok e téren, és az első szekta, mely látszólag oly befogadó, és úgymond mindenre magyarázatot ad, behúzza őket.

Mítoszok és legendák

Mindeddig a nyugati, euroatlanti, modern emberek halálközeli élményeiről szóltunk. Távolodjunk el azonban térben és időben, próbáljunk meg belehelyezkedni más kultúrákba, amelyeket most nevezzünk mitikusnak. Nevezhetnénk ugyanakkor rituálisnak, archaikusnak, tradicionálisnak is. Mégis a mítoszt emeltük ki, mert a mítoszt lehet párhuzamba és szembe állítani a mai korra jellemző információval. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos társadalmak emberei hozzánk képest az információk töredékével rendelkeztek, ha a kívülről kapott információkra gondolunk. A közvetlen haláltapasztalások terén talán fordított a helyzet. Triviális, hogy a civilizálatlan embernek sokkal több alkalma volt a halállal találkoznia, mint nekünk, főleg nagyvárosokban élőknek. De nem csak mások halálával; a különböző beavatási szertartások során olyan szélsőséges állapotba kerülhettek, amely valószínűleg megfelelt a halálközelség kritériumainak.

A mi halállal kapcsolatos egyre több, de információ-szintű ismeretünkkel a mitikus kultúrák kevésbé kiterjedt, de intenzívebb ismeretei állíthatók szembe. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a régieket nem érte olyan váratlanul a halálközeli élmény, mint bennünket: mert az intenzív ismeret egyben azt is jelenti, hogy pontos és eleven ismeret; önmagunkra vonatkoztatott ismeret; és a saját halállal kapcsolatos mély belátás.

Az archaikus valóságelméletek egyöntetűen mitologikusak lehettek. Mi már nem értjük pontosan, mit jelent mitológiában gondolkodni. Valószínűleg ebben a világképben természetes volt különböző valóságszintek létezése. Ezek általában hierarchiát alkottak, úgy, hogy az alacsonyabb szintek függésben voltak a magasabbaktól. A mitologikus gondolkodásban a magasabb szintek sem elvontak. A leghatalmasabb istenségeknek is megvan a személyisége, sorsa; de ez szerves egységet alkot a halhatatlansággal, hatalommal és mindentudással, melyeket birtokolnak. Ha mi valamilyen transzcendenciát feltételezünk is, az elvont és általános és megismerhetetlen. Ezért a "túlvilághoz" való viszonyunk is ellentétes a mitologizálással.

A mítosz azon a feltételezésen alapszik, hogy az isteneknek megvan a maguk külön egzisztenciája, fennállása, saját élete, mely laza összeköttetésben van a mienkkel: laza, de állandó összeköttetésben. Ehhez képest az elvont vallásosság, amelyből hiányzik a mitologizáló elem, az istenit teljesen az emberire vonatkoztatja, nem tudván elképzelni annak sajátos létmódját. Egy torz szemlélet keletkezik ebből, mely annak ellenére, hogy az istenség végtelen fölényét állítja, de facto aláveti az istenit az emberinek.

A mitológiai elemet a kereszténységben valamelyest a szentekről szóló legendák hordozzák: ők kerülnek a sok isten helyébe. Maga Jézus Krisztus is leginkább az emberek vonatkozásában jelenik meg; sorsa szinte teljesen egybefonódik azzal a küldetéssel, amelyet az emberek világában betölt. Ilyen értelemben elvont, bármennyire hangsúlyozzák is ember-mivoltát. Jézus a maga tökéletességében sokkal kevésbé emberi, mint a politeisztikus vallások istenei.

Az elvont vallásosság (vagy az éppilyen elvont vallástalanság) következménye az is, hogy nem rendelkezünk reális szemlélettel semmiről, ami az életen túlmutat. De már magáról a haldoklásról sem, az életből kivezető útról. Ha ezt összevetjük akár az egyiptomiak, akár a hinduk részletes imaginációival, akkor azt is elgondolhatjuk, hogy ők mennyire előrevetítették a maguk képzeletének ellenállhatatlan erejével azt, amivel majdan haldoklásuk során találkoznak.

Yama vagy Fénylény

Hogyha megnézzük azt a csoportot, amelyet a tudományos és elvont gondolkodás többnyire érintetlenül hagyott, akkor láthatjuk, hogy mennyire működik ez a képzelőerő, meghatározva a haldoklás, illetve az átmeneti halál állapotában átélteket. Például egy mai thaiföldi hindu halálközeli élményei megfelelnek annak, amit vallása alapján arról elképzelhet. A nyugati ember halálközeli élményei ellenben többnyire teljesen meglepik átélőjét, s nem felelnek meg a hite vagy hitetlensége által elvártaknak; de mindaz sem befolyásolja őket, amit magukról a halálközeli élményekről tudnak. Úgy tűnik tehát, hogy mindaz, amit tanultunk és tudunk, talán eligazít bennünket az életben, de az élet és halál határán semmissé válik. Ennek oka, hogy ismereteinket át- meg átszövi az absztrakció és a tárgyiasítás. Tudományos világképünk számára belső ellensúlyt képezhet egyrészt az elvont hit a Végtelenül Tökéletes Létezőben, másrészt egy bensőséges, általában imádságon keresztül megvalósuló kapcsolat Istennel. E bensőséges kapcsolatban azonban Isten csak a magunk relációjában létezik számunkra. Ennek transzcendenciát torzító hatása rendkívül nagy; sokkal nagyobb, mint annak idején az istenek mitikus antropomorfizálásáé.

Ha egy hindu halálközeli élményt él át, azt annak tulajdonítja, hogy az alvilág urai elcserélték a nevét, és ezért ő esetlegesen odakeveredett a holtak birodalmába. A nyugati sokszor annak, hogy az ő személyes, lelki fejlődéséhez szüksége volt erre a tapasztalatra. Ha egy hindu találkozik is némely elhunyt barátjával (aligha rokonával) a 'túloldalon', akkor ezek általában nem sokat törődnek vele, maximum figyelmeztetik az ott uralkodó törvényszerűségekre. A nyugati érkezőt természetesen rokonai, szerettei és/vagy egy őt teljesen, feltétel nélkül elfogadó Fénylény fogadja, és olyan szeretetben részesül, amilyenben még tán gyermekkorában sem szülei által. A hindut Yama halálisten komor szolgái kísérik ellentmondást nem tűrően az Alvilágba, ahol Yama egy könyvből olvassa fel az illető jó és rossz cselekedeteinek száraz összegzését. Sokatmondó a poklok számának a mennyekéhez viszonyított jóval magasabb aránya is; mindenesetre azt sugallja, hogy a lelkek valószínűbb elhelyezése a halál után valamelyik pokolban fog megtörténni, amit aztán a karma beteltekor egy sor szenvedésteli újjászületés követ. A nyugati ember ezzel szemben háromdimenziós, élénk képsorban pörgeti vissza, vagy előre élete eseményeit. Morális szempont itt is van, de ez a morál nem a tettekre, hanem sokkal inkább a szándékokra vonatkozó. Ráadásul - a szubjektivitást fokozandó - a megbánás aktusának igen gyakran a vétkeket teljesen elimináló hatása van.

Mindebben a krisztusi kereszténység lenyomatai azért fellelhetők: egyedül a szeretet számít; a bűnök bocsánatot nyernek, ha megbánjuk őket (nincs büntetés); az Isten: szeretet. Úgy tűnik, hogy ezen alaptételek együttesen a nyugati halálközeli élmények fundamentumai. Ám maga az élmény meglepő módon nem függ attól, hogy az átélő élete során hitte-e, vagy épp tagadta ezen elveket.

A halálközeli élmények nem olyan idegenek pszichés valóságunktól, mint amilyennek első benyomásra találjuk őket. Ha így is van - és idegenkedünk tőlük -, ez azért lehetséges, mert a halállal kapcsolatos felszíni tudásunk elnyomja ide vonatkozó mélyebb önismeretünket. Tulajdonképpen nem vagyunk tisztában saját valódi világképünkkel. Kereszténynek, materialistának vagy szkeptikusnak mondjuk magunkat, és közben a pszichénk egy része - talán legfontosabb része - mit sem tud erről: táplálja a maga tudattalan fantazmáit egy végtelenül szerető istenségről és a túlvilági boldogságról. De kulturális imprintingjei miatt egy mai civilizált ember képtelen együtt élni saját tudattalan pszichéjének szimbolizációival. Így aztán, ha a halál közelébe kerül, döbbenten szembesül ezekkel, és szinte 'megszállják' a tudatát saját kivetítései. A halálközeli tapasztalatok túlélői sokszor még évekkel, évtizedekkel az élmény után is olyanok, mint akiket elragadtak, vagy akiket megbabonáztak. De vajon mi ragadta volna el, mi babonázta volna meg őket, ha nem saját pszichéjük maguk előtt mindig titkolt archetípusai?

http://www.origo.hu/print/tudomany/tarsadalom/20050413ahalalkozeli.html