A felmérést az tette lehetővé, hogy a Belügyminisztérium akkor engedélyezte a kutatásban részt vevő Kozma Istvánnak a kutatók előtt addig (és azóta is) zárolt névmagyarosítási akták anonim vizsgálatát. Ennek alapján tudható, hogy az 1835 és 1956 közötti években összesen 300 ezer névváltoztatási kérelmet adtak be a hatóságokhoz. A becslések szerint e népmozgalomban közvetlenül körülbelül félmillióan voltak érintettek. Karády és Kozma a névmagyarosítást a 19. és 20. századi magyar nemzetállam kiépülése és átszerveződése szempontjából "jellegzetes és tömeges társadalmi kísérőjelenségnek", valamint a politikai események változása szempontjából "érzékeny barométernek" minősítették.

Közkeletű vélekedés, hogy a névmagyarosítás valójában a nyelvében is asszimilálódó zsidóságot érintette a leginkább. A rendelkezésre álló adatok azonban csak részben támasztják alá ezt a nézetet. A liberális nemzetállam kiépülésének évtizedeiben - a 19. század második felében - a kérelmezőknek több mint felét kétségkívül az egy évszázaddal korábban egyszer már kényszerűen nevet váltó izraelita felekezetűek tették ki. 1787-ben ugyanis a Habsburg-birodalom egységes irányítására kísérletet tevő II. József rendelete törvényileg bírta rá a zsidóságot ősei nevének németesítésére, 1919-ig tehát egyfajta kurucos magyarságvállalás is volt az újabb névváltás. Ám korántsem csak a zsidóság körében, hiszen az idegen hangzású nevek magyarosra cserélését a mindenkori hatalom más esetekben is jó néven vette, olykor pedig egyenesen szorgalmazta. Bánffy Dezső miniszterelnök például 1898-ban bizalmas leiratban követelt személyes példamutatást "a közületek vezető posztjain álló tisztviselőktől". A ráhatás sikeréről csak annyit: az ominózus esztendőben a belügyhöz érkező kérelmek száma megtízszereződött.

1919 után a Horthy-adminisztráció - amely egy rövid időt leszámítva folyamatosan szorgalmazta a névmagyarosítást - "nemzethűségi szempontból" is vizslatni kezdte a kérvényezőket, és e szűrés következtében a névváltoztatók körében már csak elenyésző lehetett a zsidó származásúak aránya, 1938 után pedig a név magyarra váltásának elvi lehetősége is megtiltatott a számukra. Ugyanakkor 1919-1944 között mintegy 125 ezer elfogadott kérelem nyomán (a családosokkal együtt) körülbelül negyedmillióan változtatták meg nevüket - megint csak nem teljesen önszántukból. A névmagyarosítás másfél évszázados történetének legnagyobb hulláma 1933-ban, a Gömbös Gyula kormányra lépése utáni esztendőben érte el tetőpontját: négy év alatt több mint 130 ezren, túlnyomórészt köztisztviselők, csendőrök és katonatisztek mutatkozhattak be új - nemegyszer vitézi - nevükön. Ekkor lett például Stojakovits tábornokból Sztójay Döme (1944 márciusa és augusztusa között miniszterelnök).

Az új hatalmi elit 1945 után, ha rendeletbe nem iktatta is, ám informálisan annál inkább elvárta, hogy kádereinek jó magyar nevük legyen. A felülről is diktált névváltó rohamot az 1945-1946-ban beadott mintegy 25 ezer kérvény bizonyítja. S hogy a névfóbia még a késő Kádár-korszakig is elért, arra egy Grósz Károlyhoz fűződő anekdotát lehet felemlíteni. Grósz egy szűkebb körű bemutatkozásakor - egyes emlékezések szerint 1973-ban, akkor, amikor Fejér megyei első titkár lett, mások szerint viszont akkor, amikor 1987 júliusában miniszterelnökké nevezték ki - azzal nyugtatta meg hallgatóságát, hogy kijelentette: zsidós neve van ugyan, de ő valójában sváb származású, igaz magyar ember.

http://hvg.hu/hvgfriss/2005.19/200519HVGFriss145.aspx