A védjegy, mint kereskedelmi fogalom 1876 óta ismert nálunk. A németes hangzású család- és a belőlük létrejött cég-, illetve márkanevek részben zsidó, részben sváb, szász vagy osztrák eredetűek. Ugyanakkor meghonosodtak idehaza olyan márkanevek is, amelyek ipari háttere valahol az országhatárokon túl találtatott (Singer varrógép, Oetker sütőpor, Bata cipő), így aztán sokan ezeket is magyarként őrzik emlékezetükben. Különlegesnek mondható a Dreher helyzete, amely mind a sör-, mind a keksz- és ostyagyártásban nagyobb név lett itthon, mint hazájában, Ausztriában.

A második világháborút követő államosítások után sajátos helyzet állt elő. Az önként vagy kényszerből távozott cég- és márkatulajdonosok távollétében a bevezetett márkák, akár jogilag tisztázatlan helyzetben is, tovább éltek: ez történt például az Unicummal, a Tungsrammal, a Zsolnayval, a Herz és Pick szalámikkal. Az ebből támadt, évtizedekig húzódó jogvitákat majd csak többnyire a privatizáció időszakában, az örökösöknek a magánosításba történő bekapcsolódásával lehetett lezárni.

A HVG néhány éve megjelent kiskönyve – mely mostantól az interneten is elérhető - a márkák történetének végigkísérésével próbálja – a teljesség igénye nélkül – feltérképezni a hazai gazdaságfejlődés utóbbi évszázadát, a tárgyiasult emlékek, illetve a hozzájuk kötődő jelentések tükrében.

Ajka Kristály

A pápai kereskedőcsaládból származó Neumann Bernát alapította a cég elődjét 1878-ban.

A középkori hagyományokkal rendelkező bakonyi üvegfúvás magyar művelői mellé bajor és szász mestereket hozatott Ajkára az újonnan létesült üveghutába, ahol elsősorban háztartási üvegárut - demizsonokat, boros és befőttes üvegeket - állítottak elő. Az üvegolvasztáshoz a másutt általánosan használatos faszén helyett ajka-csingeri szenet használtak. 1891-ben a Kossuch-cég kezébe került a vállalkozás, s az újdonságként előállított luxus üvegtermékek azonnal piacra találtak Németországban, az USA-ban, sőt még Kelet-Indiában is. Az első világháború alatt és után, sőt utóbb a második világháborút követően is több évig szünetelt a manufaktúra jellegű gyár termelése. Az 1948-ban történt államosításkor már 410 főt foglalkoztattak.

Az Ajkai Üveggyár első fellendülését az 1960-70-es évek hozták, amikor egy átfogó rekonstrukció keretében új üzemcsarnokokat, a régi úgynevezett fazekaskemencék helyére folyamatos olvasztást biztosító kádkemencéket építettek, a generátorgáz helyett pedig a földgáztüzelésre tértek át. A termelés megkétszereződött, s ebben az időben indult meg az ólomkristály gyártása is. 1963-tól az Üvegipari Országos Vállalat gyáregysége, majd 1980-tól ismét önálló vállalat. A termelés egyre nagyobb hányada - elsősorban a luxus ólomkristály termékek, a díszműüvegek sora - került külföldi piacra.

Az Ajka Kristály Üvegipari Kft. 1990-ben alakult meg, s a nagy hagyományú és magas szakmai színvonalú, akkor mintegy 1300 főt foglalkoztató gyárat a következő évben megvásárolta a Fotex-csoport. A Fotex Rt. tulajdonosi aránya 49,9, a szintén hozzá tartozó Blackburn International Inc. cégé 50,1 százalék lett. A Fotex Rt. részaránya a cégben 1997-re 69,99 százalékra emelkedett. A privatizáció az eddigi legnagyobb fejlődés elindítója lett, s Ajka-Csingerben felépült a gyár kálikristály gyártására szakosodott második telephelye. Az 1990-es években saját országos bolthálózatot építettek ki, 1991-től magas színvonalú, egyedi megrendelésre gyártó porcelán kézifestő műhelyt is létesítettek.

Aranypók - Röltex 

Jó üzletet sejtett Fekete Jenő 1924-ben, amikor társtulajdonosként megalapította a Guttmann-Fekete-Budapest harisnya és kötöttáru gyárat az óbudai Vihar utcában 200 munkással.

Az első világháború után a nők munkába állása, a sport előretörése és a gazdasági válság leegyszerűsítette az öltözködést. Hódított a pulóver, nagyobb szerephez jutott a harisnya. Az 1927-ben bejegyzett GFB védjegyű áruit - főként pulóvert, harisnyát - mérsékelt áron kínálta egységes, modern berendezésű, tetszetős kirakatú Pók üzleteiben, melyek közül az elsőt 1931-ben nyitotta a Rákóczi úton. Cége a gazdasági válság idején is virágzott, rendszeresen szállított külföldre is, 1934-ben már ezer alkalmazottat foglalkoztatott.

Az államosítás után (az üzem Budapesti Harisnyagyár néven működött tovább) az állami tulajdonba vett Pók-üzletek az 1950-ben alapított ARTEX Nemzeti Vállalathoz kerültek, melyből 1962-ben megalakult a Fővárosi Divatáru Kiskereskedelmi Vállalat, majd 1973-tól az Aranypók Divatáru Kiskereskedelmi Vállalat, 1982-től pedig az Aranypók Kereskedelmi Vállalat. A névadás ötletét a vásárlók körében jól ismert Pók üzletek és egy ott árusított Aranypók márkájú harisnya adták, a védjegyet 1977-ben jegyezték be. Profilja mindvégig a jó minőségű fehérnemű, a kiegészítő divat- és kötöttáru, a bőrdíszmű- és - kisebb mennyiségben - a konfekcióáru maradt. A hetvenes évek derekán a cégnek 90 üzlete volt Budapesten, később Kecskeméten és Zalaegerszegen is nyitottak egy-egy boltot. A 33 üzletből álló láncot 1991-ben privatizálták, a boltok több mint felét később elárverezték, majd az Aranypók Kereskedelmi Rt.-t 1993-ban bevezették a Budapesti Értéktőzsdére, s megkezdődött a nevet megőrző bolthálózat bővítése.

A szocializmus idején hasonlóképpen ismert bolthálózatnak számított a rövidáru-féleségek és lakástextíliák kiskereskedelmére 1950-ben alapított Röltex állami vállalat, emblematikus figurájával, Röltex Rózsival. A közel 50 üzlettel rendelkező vállalat 1989-ben részvénytársasággá alakult, rövid ideig az osztrák Werla cég is 30 százalékos tulajdonostárs lett. 1991 októberében a Werla eladta részvényeit a Bankár Kft.-nek, amely a dolgozói részvények megszerzésével 1993-ra 64 százalékra emelte tulajdonhányadát, majd az egész pakkot továbbadta a Kordax Rt.-nek, amely 1994-ben már 96 százalékot birtokolt az addigra 35 boltra apadt láncban.

A cég forgótőkehiány miatt 1996-ra a fizetésképtelenség közelébe került, a boltokba elvétve érkezett áru, az elfekvő készletek kiárusításából a korábbi forgalom 25-30 százalékát érte el. Az időközben eladósodott Kordax újonnan létrehozott társaságokba vitte a legjobb Röltex-üzletek bérleti jogát, majd - a Kordax társaságiadó-hátraléka miatt - az APEH lefoglalta a Röltex 62,5 százaléknyi részvénycsomagját. A cég a következő években már csak vegetált, sorra zárták be üzleteit, 1998 óta felszámolás alatt áll.

Auguszt - Hauer - Ruszwurm

"Budai Gerbeaud"-ként emlegették a század elején a Krisztina téri Auguszt cukrászdát, mely az 1836-ban született Auguszt Elek által alapított cukrászdinasztia legfényesebb üzlete volt.

Az első Auguszt cukrászda 1870-ben nyílt a mai Dózsa György téren, majd az alapító 1881-es halála után az özvegy vezette a családi vállalkozást, amelyet 1901-ben fia, Auguszt József vett át. Ő nyitotta meg 1907-ben a Krisztina téri főüzletet, ahol a selyemtapéták, velencei csillárok, vörös márvány lapú mahagóni bútorok között fogyaszthatta a közönség a finom teákat, süteményeket, drazsékat, pralinékat, csokoládékat, a télen is árusított fagylaltokat. A Hidegkúti úton nyitott, japánkerttel ellátott teraszos Auguszt Pavilon Budapest kedvelt uzsonnázó-vacsorázó helye volt a nyári szezonban a húszas-harmincas években.

A cukrászda a háborúban súlyosan megrongálódott, az újjáépített helyiségekben Auguszt Elemér folytatta az ipart 1947-től az 1951-es államosításig. Helyén a mai napig az önkormányzati tulajdonban lévő, bérlő által üzemeltetett Déryné cukrászda működik. Auguszt Elemér 1956-ban a Fény utcában nyitott újra önálló kis cukrászdát, amely az utóbbi években kibővült, és ifj. Auguszt József vezetésével viszi tovább a családi hagyományokat. 1993-ban Auguszt Olga kikölcsönözte a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumtól a Krisztina téri egykori üzlet megmaradt berendezését, amely ma a Kossuth Lajos utcai cukrászdájában látható.

A Gerbeaud pesti versenytársaként tartották számon a Rákóczi úti Hauer cukrászdát, amelynek elődjét Kasselik Nándor alapította 1890-ben, s akkoriban csak egyetlen helyiségből állt. Kasselik halála után 1896-ban az özvegy feleségül ment Hauer Rezsőhöz, aki átvette a cukrászda vezetését, s 1899-től már Hauernak nevezték az üzletet és a céget. Ő vásárolta meg az épület további helyiségeit, 1901-ben uzsonnateremmel bővítette az üzletet. A műhelyt csokoládé- és bonbonüzemmel bővítette, nagy teljesítményű hűtők és fagyasztók, kakaóbab megmunkáló gépek, habfúvók és kávéfőzők könnyítették a munkát. Hauert 1920-ban - Gerbeaud halála után - a cukrász ipartestület örökös díszelnökévé választották. Híres terméke volt a cukrászdának a Hauer-krémes, a sarokház, valamint az ananász és marcipán ízesítésű tejszínes sütemény, jegelt tejszínhabtortát is ott gyártottak először az országban.

Az államosítás után 1949-ben a Cukrászati Gyár vette át a kezelést, 1956-tól a VIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat, majd 1970-től a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat üzemeltette Erkel cukrászda néven. A privatizációt követően az Orient Kft.-é lett, a következő évek során a hajdani díszes cukrászdát szinte a téglákig lecsupaszították, végül a Hemingway Holding Rt. 1991-ben bezárta az üzletet. Miután az államosított Hauer-ingatlanok Józsefváros tulajdonába kerültek, 1999-ben pályázatot hirdettek: a tulajdonjogot a Hauer márkanév használatával együtt 2000-ben a Friss Gyorsfagyasztott Pékárugyártó és Forgalmazó Kft. kapta meg, s a 2002-ben ismét megnyitni tervezett üzletbe várhatóan egy Hauer-unoka is beszáll.

Pest-Buda legrégebbi cukrászdájának tartják a budai Várban, a Szentháromság utcában 1827-ben Schwabl Ferenc által nyitott kis üzletet, amelyet az alapító három évvel későbbi halála után az özvegyet feleségül vevő Richter Lénárd vezetett tovább. Az ő idejében készült a cukrászda máig meglévő, védetté nyilvánított biedermeier berendezése, s az ő nevéhez fűződik a linzer sütemény, melyet egyik törzsvendége, Linzer Rudolf főhadnagy tiszteletére készített. Halála után segédje, Müller Antal folytatta az ipart, akinek lányát a cukrászdában inaskodó Ruszwurm Vilmos vette feleségül 1884-ben, s ő vezette a boltot 1922-ig. Ruszwurmot a hazai cukrászat egyik vezető egyéniségeként emlegették, üzlete igen kedvelt volt a két háború között is, amikor már korábbi segédje, Tóth Ferenc állt a bolt élén. A cukrászda az 1951-es államosítás után is megőrizte a Ruszwurm nevet, ma az üzlet a kerületi önkormányzat tulajdona, a bérlő a Szamos Marcipán érdekeltségébe tartozó cég.

Bambi - Sztár - Traubisoda - Márka

Az ötvenes-hatvanas évek egyik jelképévé vált a szintetikus alapanyagból, kevés széndioxid hozzáadásával készült "narancsízű" Bambi, "a gyerekek kedvence".

A két és fél decis csatos üvegben árult nedű sokáig az egyetlen üdítőital volt a magyar piacon. A Bambit 1947-ben a Hazai Szikvízüzem kezdte palackozni Horváth Mihály téri üzemében, mely az államosítás után a Fővárosi Ásványvíz és Szikvíz Üzem kezelésébe került. Gyártását az ötvenes években áthelyezték a X. Halom utcai üzembe, majd 1960-tól az akkor már Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalat (FÁJIV) névre hallgató cég Döbrentei téri palackozójába, ahol a megugrott kereslet miatt NDK-gépsorokat állítottak be. A hatvanas évek elején újdonság erejével hatott a hasonló alapanyagokból készült, de citromízűre kevert, szintén csatos üvegben, a FÁJIV által forgalomba hozott Utas üdítő, valamint a gyümölcsízű Erdei Bambi.

Jóllehet a licenc alapján, külföldről behozott sűrítményből gyártani kezdett amerikai üdítők közül elsőként a Coca-Cola jelent meg Magyarországon (1968, Kőbányai Likőrgyár), a Bambi "halálát" a Pepsi okozta. A FÁJIV ugyanis a margitszigeti üzemben 1970-ben hozzálátott a Pepsi Cola palackozásához, ezért néhány hónappal korábban leállította a Bambit gyártó gépsorokat. A FÁJIV-nál 1972-től görög alapanyagból megindult az Olympos Orange üdítő palackozása is.

Szintén külföldi - holland - licenc alapján indult 1970-ben a Budapesti Szeszipari Vállalat (Buszesz) Óbudai Szeszgyárában a Sztár üdítőcsalád készítése. A Sztár üdítőket később több vidéki üzemben is palackozták. A Sztárt 1987-ben a Buszesznél a Queen üdítőcsalád váltotta fel, melyet - az 1992-es privatizáció során az osztrák Mauthner-Markhof tulajdonába került cégnél - ma is gyártanak.

Az első korszerű magyar üdítőként emlegetik az osztrák aromával, de már itthoni mustsűrítményből készült Traubisodát, melyet a Badacsonyi Állami Gazdaság (BÁG) balatonvilágosi üzemében kezdtek gyártani 1971-ben a Lenz Moser céggel kötött megállapodás alapján. A Traubinak becézett, két évtizeden át rendkívül sikeres üdítő iránti kereslet a megerősödött konkurencia miatt a 90-es évek elején megcsappant, az eladósodott BÁG a felszámolás sorsára jutott, s a balatonvilágosi üzemet - a Traubi licencjogával együtt - a debreceni Centráls Kft. vette meg 1993-ban. A Centráls az üzemet és a védjegyet 1995-ben eladta a Traubi Hungária Rt.-nek, mely gyártani kezdte az üdítőt. Ugyanakkor a debreceni Ráthonyi Kft. is gyártja 1995 óta a Traubit, amihez a jogot - a Lenz Moser csődbemenetele után az aromát szállító - osztrák Warimpex AG-tól vette meg. A Ráthonyi Kft. által indított, évekig tartó pereskedés után 2000-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a Traubi Rt. nem használhatja nevében a Traubi szót, s több bírósági döntés szerint is védjegybitorlást követ el a Traubisoda jelenleg is folyó gyártásával.

Hazai gyümölcsalapanyagból készült magyar szabadalom alapján 1973-ban az első - szőlő ízű - Márka üdítő a Délalföldi Pincegazdaságban, s a következő években az ország több üzemében is megkezdték a különféle ízű Márka üdítők gyártását. A nyolcvanas évek közepére a Márka népszerűsége megcsappant, több helyen is leállt a termelése, a Badacsony-vidéki Pincegazdaság győri üzemében 1988-ban például a gépeket átállították a - néhány évvel korábban a Budapesti Likőripari Vállalatnál (Buliv) gyártani kezdett - brit Schweppes üdítők palackozására. A nyolcvanas évek végén már csak a Pest-megyei Pincegazdaság szentendrei egysége gyártott Márkát, az 1990-es privatizáció után az üzem a Promontorvin Rt.-é lett, melyet 1997-ben felszámoltak, azóta a Promontorbor Rt. palackozza a Márkát.

Braun likőr - Hubertus

Az első magyar likőrgyártó vállalkozások királyi haszonbérletekből, úgynevezett regálebérletekből fejlődtek ki a 19. században. A korai vállalkozók anyagi biztonságát növelte, hogy sok esetben borkereskedéssel, pálinkafőzéssel, illetve ecetgyártással is foglalkoztak.

A legrégebbi hazai ecet- és likőrgyárat Braun Lajos alapította 1839-ben a budapesti Üllői út 60. szám alatt, ahol mintegy 50 munkásával likőröket, ecetszeszt, borecetszeszt és pezsgőborokat készített.

A hamar ismertté vált gyár sorra nyerte a hazai és külföldi kiállítási díjakat - egyik oklevelüket Kossuth Lajos és gróf Batthyány Lajos írta alá -, termékei évtizedeken keresztül kedveltek voltak, s a század második felében a nevessé vált Braun likőr mellett már konyakot, rumot is készített. Braun a fiaira hagyta a céget, mely "Braun Testvérek" néven a századfordulón 80-90 munkást foglalkoztatott, és középméretű szeszgyárnak számított. Akkoriban ismert márkának számított a budapesti Dréher-féle Cabinet Brandy, az esztergomi Shrank Testvérek Meggy lelke likőrje, valamint a pécsi Geiger Kálmán által gyártott Mecseki itóka.

A Braun cég igazi hírnevét egyik saját találmányuk, a Hubertus likőr hozta meg, melyet a budapesti kereskedelmi és iparkamaránál 1904. november 10-én lajstromoztattak be 12009. sorszám alatt, kék alapon arany dombornyomásos, St. Hubertus feliratú védjeggyel. Az időközben részvénytársasággá alakult cég 1922-ben újabb készítményeket jegyeztetett be: Braun brandy és Braun Cherry brandy. Termékeik egyre jobban fogytak, a társaság a harmincas években már 6 millió pengő körüli forgalmat ért el. Az apáról fiúra szálló üzlet közismert reklámjai mindig szolidak voltak, a jómódú család is visszafogottan élt, tagjai soha nem vettek részt a politikában vagy a közéletben.

A Braun Testvérek Rt.-t 1949-ben államosították és a termelést leállították. 1956 elején a gépsorokat is leszerelték, a gyárépület átmenetileg a Gyümölcsszeszipari Trösztnek adott helyet, majd az 1956. novemberi harcok során teljesen elpusztult. A Hubertust először a Magyar Likőripari Vállalat, majd 1984-től a Budapesti Likőripari Vállalat (Buliv) készítette, annak 1991-es privatizációja óta pedig - akárcsak a Lánchíd újjáépítésének tiszteletére 1949-ben gyártani kezdett Lánchíd brandyt - a Zwack Unicum Rt.

BRG - BEAG

Az 1960-as évek házibulijainak elmaradhatatlan kelléke volt a legendás Mambó magnó, amelynek neve az akkori Magyarországon szinte a magnetofon szinonimájává vált. Gyártója az a BRG volt, amelynek elődjét 1953-ban Óbudán Vörös Szikra Gyár néven hozták létre, s ezt a nevet viselte a gyár első, 1955-ben forgalomba hozott magnetofonja is.

A Magyar Adócsőgyár és a Beloiannisz gyár egyes részlegeinek áttelepítésével kialakított üzem profilja egyébként adócsövek, rádió- és híradástechnikai, valamint elektromechanikai eszközök gyártása volt. A hatvanas évek elején gyáregységei alakultak Kecskeméten és Salgótarjánban, utóbb Lakiteleken is.

Neve 1963-tól Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG). Főbb termékei: URH rádiótelefonok, magnetofonok, diktafonok, számítástechnikai eszközök, rádióalkatrészek. Termelésének 70-80 százaléka került külpiacokra, elsősorban a volt szocialista országokba, de a világ minden tájára szállított. Érdekeltségébe tartozott a Budavox, sőt egy ideig a Videoton is. A nyolcvanas évek végére a legnagyobb híradástechnikai vállalattá vált.

A cég 1989-ben önprivatizáció útján holdingszervezetté alakult, a BRG Mechatronikai Rt. 8 rt-t és 12 kft-t fogott össze, szinte mindegyikben több-kevesebb külföldi tőkével. Súlyos érvágás volt számára a katonai célú híradástechnikai eszközök és rendszerek gyártásának a megszűnése, s 1994-ben felszámolta a lakitelki magnetofon-összeszerelő üzemét. Az önállósodó, rádiókommunikációs eszközöket gyártó salgótarjáni BRG Rádiótechnikai Rt.-t 1998-ban megvásárolta a Videoton, s neve is VT-BRG Rádiótechnikai Rt.-re változott. A BRG Híradástechnikai Rt. jogutód nélkül megszűnt.

Hasonló profillal rendelkezett a Budapesti Elektroakusztikai Gyár (BEAG), amelynek elődjét a MAFIRT Műszaki Főosztályából alapították 1948-ban, s a Hang- és Kinotechnikai Gyár elnevezést 1959-ben változtatták Budapesti Elektroakusztikai Gyárra. Legfőbb terméke a sorozatban gyártott rádióstúdió volt, ezek zömmel a Szovjetunióba és Kelet-Európába kerültek, de hangosító berendezései, keverőasztalai, mikrofonjai hangsugárzói és egyéb stúdióberendezései is keresettek voltak. Az ipari híradástechnikaieszköz-gyártás 1990 utáni átrendeződése során profilját elvesztette, tevékenysége gyakorlatilag megszűnt, s a céget felszámolták.

Chinoin

Wolf Emil és Kereszty György vegyészmérnökök alapították az Alka Vegyészeti Gyárat 1910-ben a Bp. VI. Petneházy u. 23. sz. alatt. Céljuk a hazai szintetikus eljárású vegy-, illetve gyógyszeripar megteremtése volt.

Első védjegyzett terméküket 1911-ben Yohimbin Kincsem néven hozták forgalomba. Új gyárukat Újpestre telepítették 1912-ben, s vállalkozásukat ettől kezdve rt formájában működtették tovább. Rövidesen korszerű gyárrá fejlődött az 1913-tól a - később márkanévként is használt - "Chinoin" elnevezést viselő vállalkozás.

Az 1920-as évek sikergyógyszerei - a Bilagit, a Demalgon, az Insulin, a Papaverin, a Neomagnol - hamarosan nemzetközi hírnevet szereztek a gyárnak, s nagyban hozzájárultak a korszerűen és tömegméretekben termelő nagyvállalattá váláshoz. Létszáma 1938-ban 700 körül mozgott, de a háborús termelés felfutása következtében a dolgozók száma 1942-ben meghaladta az 1100 főt. A hadikonjunktúrát termelő-beruházásokra használták fel, s például a háborúban mindkét háborús fél által használt Ultraseptyl termelése elérte az évi száz tonnát.

A háború utáni újjászerveződést követően 1948 márciusában államosították - formálisan mindvégig megmaradt részvénytársaságnak -, és egy sor kisüzemet csatoltak a céghez. A talpraállást, az áttörést a penicillin nagyüzemi előállításának megteremtése jelentette, s a vállalat 1950 óta a hazai antibiotikum-gyártás legjelentősebb bázisává vált. Az elkezdett gyárrekonstrukció eredményeként 1960-tól ismét készített növényvédőszereket (Fundazol), de az újabb sikert a Libexin, majd a gyár legkelendőbb gyógyszere, a No-Spa hozta meg. 1970-től hivatalosan ismét rt formájában működött, s termelőüzemei létesültek Budapesten (Nagytétény) és Diósgyőrben.

A fejlesztés a növekedés éveit követően 1980 körül lelassult, a kiutat az export növelése, s a nemzetközi gyártási és kutatási programokba történő bekapcsolódás jelentette. Termékeit és eljárásait 130 használatos, illetve mintegy 500 bejegyzett védjegye, valamint több ezer külföldi szabadalom védi. Elsősorban exportra termel, 65 törzskönyvezett gyógyszerét és növényvédőszerét a világ 80 országába exportálja. Eredeti készítményei közül kiemelkednek a görcsoldó és a csontritkulás elleni szerek.

A 4100 főt foglalkoztató vállalat 1990-ben megújította részvénytársasági bejegyzését. Az ezt követő privatizáció során a francia Elf Sanofi cég 40 százalékos tulajdont szerzett benne, majd részesedése több lépcsőben 1997-re elérte a 99,8 százalékot a hazai gyógyszergyártók sorában 6 százalékos piaci részesedésével a harmadik helyen álló cégben.

Corvin Áruház - Holzer Divatház

Legnagyobb áruház, legnagyobb választék! Minden szinten szinte minden! - utaltak a hatvanas-hetvenes években a szlogenek az ország akkoriban legnagyobb áruháza, a Corvin vezető szerepére.

Neve már a két világháború között is fogalom volt. A Reiss Zoltán műépítész tervei alapján épült áruházpalota - melynek üzemeltetésére a hamburgi M.J. Emden cég hozott létre részvénytársaságot 1922-ben - 1926. március 1-jén nyitotta meg kapuit a budapesti Blaha Lujza téren. Első igazgatója, a többségi német tulajdonos által kinevezett Lewin Miksa német vállalkozó "speciális szaküzletek elmés közösségének" nevezte az áruházat, melynek a 30-as években 52 osztálya volt, s három utcára néző 33 kirakatával vonzotta a vásárlókat. Az országban elsőként, 1931-ben felépített mozgólépcső valósággal szenzációszámba ment.

Az áruház 1944 karácsonyán bezárt, az ostrom alatt kiégett. Német tulajdonként 1947-ben jóvátétel fejében szovjet tulajdonba került, a magyar állam 1952-ben kapta vissza. Az újjáépítés után az Állami Áruházak csoport tagjaként, néhány évig Budapest Nagyáruház néven működött, 1956-ban súlyos károkat szenvedett. 1966-tól a Centrum Áruházak Vállalat önelszámoló egységeként működött tovább, majd átépítették, ekkor került a homlokzatra a sokat vitatott borítás. 1992-ben megkezdődött az áruház privatizációja és korszerűsítése.

Az első modern budapesti nagyáruház alapjait Holzer Simon szabómester rakta le, aki műhelye mellett 1869-ben egy női konfekcióüzletet nyitott. Ezt fejlesztette tovább fia, Holzer Sándor, aki azonban már fényes áruházról álmodott, s 1896-ban be is rendezte Divatházát a modern vasszerkezetű homlokzatáról "vasáruháznak" nevezett Kossuth Lajos u. 9. számú ház első két szintjén. 1907-ben az épületben egybefüggő eladóteret alakítottak ki, mely fölé üvegtetőt emeltek, s hamarosan a második emeleten és a szuterénben is folyt a kereskedés. Oda járt vásárolni a budapesti elegáns női világ, de még a királyi ház hölgytagjai is látogatták. Talán nekik is köszönhette Holzer az udvari szállítói címet. A virágkor a 20-as évek végéig, Holzer haláláig tartott.

Az áruházat 1931-ben a Magyar Köztisztviselők Szövetkezetének adták bérbe, majd 1936-ban megvette Nagykovácsi Milenkó vállalkozó. Az áruház ekkor kapta mai homlokzatát, s Nagykovácsi Áruház néven 1945-ig üzemelt. A tulajdonos Nyugatra távozása után szövetkezeti kezelésbe került Metro Áruház néven. 1948 májusában az Állami Áruházak lánc tagja lett s Duna Áruházra keresztelték. 1950 októberében nyílt meg az épületben a szocialista kereskedelem első gyermekáruháza, az Úttörő és Ifjúsági Áruház, mely gyermekruházatot, iskola-felszerelési, játék és sportcikkeket árusított. 1966-tól a Centrum áruházak tagja volt. A rendszerváltás után - továbbra is az időközben kft-vé alakult Centrumlánc tagjaként - egy ideig Ifjúsági Áruház néven működött, 1994-ben azonban az áruház nevében és tevékenységében is megszűnt, területén bérelt butikok üzemelnek, a tulajdonos 1997 óta a Pretium Bróker Kft.

Diana sósborszesz

"Minden háznál Diana sósborszesz legyen!" - hirdették a plakátok a húszas években a nagyvárosokban és a legkisebb faluban is.

A Dianát ugyan csak a század elején kezdték gyártani, ám a sósborszesz már évtizedekkel korábban elengedhetetlen kelléke volt a magyar háztartásoknak. Meghonosítása Brázay Kálmán nagykereskedő nevéhez fűződik, aki európai tanulmányútjai során ismerkedett meg a francia parasztok által az 1700-as évek óta használt "csodaszerrel", amelyet továbbfejlesztett: finomszeszbe növényi olajokat, aromákat kevert, amit sós vízzel hígított, s az elegyet elnevezte sósborszesznek.

Az 1865-ben, az Országút (ma Múzeum körút) 23. alatt nyitott fűszeráru-nagykereskedésében - ahol gyarmatárukat, rumot, teát, likőröket és gyerektápszereket kínált - egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a csodaszer, amely bedörzsölés útján frissített, de a fájdalmat is enyhítette, reumatikus panaszokra, fejfájásra és fertőtlenítésre is használták. A csodaszer hamarosan háziszerré vált, a legkisebb falusi szatócsboltban is árulták.

Elterjedéséhez a gyér orvosi ellátás és a kozmetikai készítmények hiánya legalább annyira hozzájárult, mint a Brázay által folytatott látványos reklámhadjárat. A kiegyezés után kötelezővé vált cégbejegyzések között Brázay az elsők között szerepelt, s neve hamarosan országosan ismertté vált. "A Brázay Kálmán féle sósborszesz" az emigrációban élő Kossuth Lajoshoz is eljutott, akinek köszönő levele megjelent az akkori lapokban, s ez a sósborszeszt egy csapásra "nemzeti háziszerré" avatta. Brázay - aki a század végén vegyi üzemében már különféle szappanokat (Salvus, Bálvány, Cocus), fogkrémet, kölniket, krémeket, púdereket (Kalogén, Najád) is gyártott - érdemeiért megkapta a Ferenc József-rendet és nemesi előnévvel is kitüntették, az üzlettől 1900-ban vonult vissza.

A sósborszesz népszerűsége nyomán mások is próbálkoztak hasonló készítményt előállítani, a legsikeresebben Erényi Béla gyógyszerész, aki mentolos változatot készített, amelyet Diana márkanéven hozott forgalomba, 1907-ben védjegyeztetett és "Diana sósborszesz és kozmetikai cikkek" névre hallgató üzletében árult. Erényi amerikai stílusú reklámkampányt indított a Diana népszerűsítésére, amely végül ki is szorította a piacról a Brázay-féle készítményt. A Diana Ipari és Kereskedelmi Rt. 1910-ben - a gyártási jogokkal együtt - megvásárolta Erényi boltját, s ettől kezdve a zuglói Angol utcai üzemben készült a Diana sósborszesz, valamint egy sor vegyészeti, gyógyszerészeti, kozmetikai cikk és cukorka. Valószínűleg onnan került ki először a szemenként külön csomagolt "Dianás cukorka" is. A cég 1912-ben bukaresti fiókteleppel bővült, majd 1915-ben leányvállalatot alapított, amely néhány évvel később átalakult és felvette a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. nevet. Az államosítás után az üzem a Magyar Likőripari Vállalat, majd a Budapesti Szeszipari Vállalat (Buszesz) gyáregysége lett, utóbbi 1989-ben létrehozta az egyebek mellett a Dianát is készítő Royal Likőrgyárat, amely a Buszesz 1991-es privatizációja óta az osztrák Mauthner-Markhof cég tulajdona.

Dreher

Schmidt Péter, a pesti születésű, Bajorországban tanult sörfőzőmester elsőként ismerte fel, hogy az akkori Kőérfölde (a későbbi Kőbánya) területén lévő, kiegyenlített hőmérsékletű, egyenletes páratartalmú pincejáratok kiválóan alkalmasak sörraktározás céljára.

1844-ben nyitotta meg üzemét, majd - példáját követve - 1854-ben Barber Ágost és sógora, Klusemann Károly építtettek üzemet a külső Jászberényi úton a pincék fölé. Barber és Klusemann Serfőzőház néven kezdték meg működésüket, 1855-ben pedig megalakult a Kőbányai Serház Társaság.

Ez utóbbit vette meg 1862-ben Dreher Antal, az osztrák schwechati serfőzde tulajdonosa, s a cég ezután "Dreher Antal Serfőzdéje Kőbányán" néven működött tovább. Fia, ifjabb Dreher Antal 1870-ben vette át a négy Dreher serfőzde (Kőbánya, Michelob, Schwechat és Trieszt) vezetését. Korszerű gyárában az első világháború előtt már 800 munkást alkalmazott és termelése elérte az évi egymillió hektolitert. Az 1907-től Dreher Antal Serfőzdéi Rt. néven működő cég 1923-ban létrehozta a Dreher és Maul Kakaó és Csokoládégyárat, ott készült először csokis parány.

A Barber és Klusemann Serfőzőházból 1867-ben alakult az Első Magyar Részvényserfőződe, melynek vezető részvényese volt a svájci származású Haggenmacher Henrik. Az akkor már Budafokon is sörgyárat üzemeltető üzletember 1907-ben megalakította a Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt-t., amelynek kőbányai gyára a Maglódi út 25. sz. alatt 1912-ben kezdte meg a termelését.

Az első világháborút követő erőteljes kereslet-visszaesés kivédésére az említett három vállalat előbb az 1920-as években kartellbe tömörült, majd 1933-ban egyesült Dreher-Haggenmacher Első Magyar Serfőzde Rt. néven. A cég 1938-ban alaptőkéjét tekintve a 8. legnagyobb hazai ipari vállalkozás volt sörgyárral, pamutfonodával, csokoládé-, szénsav-, szesz- és jéggyárakkal, s érdekkörébe tartozott több nagy szálloda is (például Hungária, Nemzeti, Ritz).

1949-ben - egy évvel az államosítás után - a Dreher-Haggenmachert további 3 kőbányai sörgyárral összevonva hozták létre a Kőbányai Sör- és Malátagyárat. A gyár adta akkor a hazai sörtermelés 87 százalékát, s az 1980-as évek elejéig meg is tartotta ezt a nagyságrendet. A Kőbányai Sörgyár az első hazai licencsört - a Tuborgot - 1982-ben kezdte el gyártani. 1992-ben részvénytársasággá alakult, 1993-ban a világ harmadik legnagyobb sörgyártója, a dél-afrikai South African Breweries (SAB) többségi tulajdonába került, s az addig Kőbányai Sörgyár néven működő vállalat 1997-ben megvásárolta a "Dreher" nevet a családtól, azóta Dreher Sörgyárak Rt.

Az 1893-ban alapított Nagykanizsai Sörgyár Rt.-t, később Király Serfőzde Rt-t a Dreher-Haggenmacher 1928-ban megvásárolta, majd öt évvel később leállította. A második világháború után újraindított gyárban - 1959-től a Söripari Vállalat egységeként - készítették a Balatoni világost. A Kanizsa Sörgyár 1997-ben ismét elveszítette önállóságát: a Dreher tulajdonába került, amely 2000-ben ismét leállította a gyárat.

Az 1895-ben alapított Soproni Serfőzde és Malátagyár Rt., később Sopron-Kőszeg Polgári Serfőzdék Rt. a szocializmus idején szintén a Söripari Vállalat részeként üzemelt, majd 1992-ben az osztrák Brau AG érdekeltsége lett, itt készül a Soproni Ászok.

Dunaferr

A szocialista iparosítás egyik demonstatív lépése volt, amikor 1949 utolsó napjaiban ünnepélyesen megalapították a Dunai Vasmű nemzeti vállalatot. Ezzel egy időben Dunapentele, a folyó menti kis, jelentéktelen falu határában azonmód megkezdődtek az építési munkálatok.

Első működő egységét, az öntödét 1951. november 7-én avatták fel, s ekkor kapta a gyár a nevet, amelynek első nagyolvasztója 1954-től termelt. Ezt követően az 1960-as évek közepéig fokozatosan épült ki a teljes kohászati vertikum, s a termelés ezt követő felfutása a hazai vaskohászat meghatározó vállalatává emelte a vasművet.

Az akkor már Dunai Vasmű nevet viselő vállalat alaptermékei mellett egyre szélesebb kört jelentettek a kohászati másodtermékek (profilok, idomcsövek, könnyűacél-szerkezetek, radiátorok), de az igazi jelentőséget a közútijármű-gyártás, a gépgyártás fejlesztése, a kőolajvezeték-rendszerek megépítése, illetve a könnyűszerkezetes építési technológia elterjedése jelentette.

Az acéltermelés 1973-ban meghaladta az egymillió tonnát, csúcsát az 1988-as esztendő jelentette közel 1,5 millió tonnás termeléssel, míg a foglalkoztatotti csúcsot 1971-ben érte el mintegy 13 ezer emberrel. A hetvenes-nyolcvanas évek általános nehézipari és vasipari válságon technológiai fejlesztésekkel, az aktív kapacitások bővítésével jutott túl a vállalat, s közben 1983-ban a Dunaferr nevet vette fel.

Az 1992. július 1-jén megalakult Dunaferr Dunai Vasmű Rt., s a körülötte létrejött Dunaferr-csoport a magyar gazdaság egyik legnagyobb vállalkozása, tagvállalatai - az acélfeldolgozás és a kapcsolódó szolgáltatások vertikális felépítése szerint - önálló társasági formában működnek. Értékesítésének nagy részét saját kereskedelmi vállalatain keresztül bonyolítja le. a magyar ipar egyik legnagyobb exportálója, elsősorban melegen-, illetve hidegen hengerelt lemezek, radiátorok kerülnek a külpiacokra.

Az 1996 szeptemberében a Dunaferr menedzsmentjét tömörítő Acél XXI. Kft.-vel kötött vagyonkezelési szerződést 2000 decemberében a többségi tulajdonos ÁPV Rt. felmondta, s közölte: a cég privatizációja egyelőre lekerült a napirendről.

Egis

Az Ovomaltine gyermektápszer volt a legnépszerűbb terméke annak a Wander Gyógyszer- és Tápszer Rt.-nek, amelyet Balla Sándor gyógyszerész vezetésével és kisebbségi tulajdonosi részvételével hozott létre a svájci Wander cég.

A vállalat svájci eljárással, hazai nyersanyagokból nemcsak tápszereket, hanem néhány gyógyszert is gyártott a Monarchia és a Balkán piacaira. Az eredendően a jelenlegi kőbányai telephelyén üzemelni kezdett gyár termékszerkezete az első világháború után szükségszerűen átalakult, s hamar korábban alapított Richterhez és Chinoinhoz.

Az 1924-től kifejlesztett világhírű Theosan-termékcsaládja pedig korán megalapozta a napjainkra is megőrzött vezető helyét a szív- és keringésre ható gyógyszerek piacán. Folyamatosan bővült a választék (például szulfonamidok, vitaminok), s 1943-ban másfélszáz gyógyszere volt, ilyen volt az Erigon vagy a Lukullin.

Az 1948-ban államosított gyárhoz két évvel később több gyógyszerészeti kisüzemet csatoltak: így a Krompecher, a Medichemia, az Octan, a Palik cégeket, továbbá az 1895-től működő, s Nitromint gyártó Egger Gyógyszergyárat. Az így létrejött vállalat az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár nevet kapta, tíz éven belül a hazai szükséglet felét látta el. Hamarosan a világ nagy szintetikus antibiotikum (chloramphenicol) előállítója lett.

Az 1970-től EGYT Gyógyszervegyészeti Gyárra átkeresztelt vállalat egész sor máig nélkülözhetetlen központi idegrendszeri készítményt és más eredeti gyógyszert hozott forgalomba, de nyugat-európai készítménylicenceket is vásárolt. Később Körmenden zöldmezős beruházás révén korszerűsítette csecsemőtápszer választékát. 1985-től Egis Gyógyszergyár, ekkor arculat- és névváltoztatás történt.

A vállalat 1992-ben részvénytársasággá alakult, s a privatizáció során a cégben 1993-ban 30 százalékos tulajdonrészt szerző Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól (EBRD), valamint a két évvel később majdnem ekkora részt szerző brit NatWest Banktól 1995-ben a francia Servier S.A. szakmai befektetőként vásárolta meg a többséget jelentő 51 százalékos pakettet. A vállalat 1994 óta a Budapesti Értéktőzsde jelentős szereplője. A második legnagyobb hazai gyógyszergyártó, idehaza viszont piacvezető cég 1993-ban Biológiai Kutató Központot épített, s a kelet-közép-európai régió azon kevés cégeinek egyike, amely originális kutatást folytat.

Elzett

Hogyan lesz valakinek a monogramjából fogalom? Jó példa erre a Győrben 1919-ben alapított László Zoltán Fémárugyár esete, amikor az alapító névadó kezdőbetűinek (LZ) németes kiejtéséből alkottak márkaelnevezést.

A nemsokára Budapesten kereskedelmi kirendeltséget is létesítő cég kezdetben kisipari vasárukat állított elő, majd a tulajdonos szabadalmai alapján épület- és bútorzárakat. 1929-ben a válság alatt tönkrement. Ekkor a Budapest V. Véső u. 7. szám alatt családi vállalkozásként újjáalakult "Elzett" Vasárugyár Rt.-ként, győri gyárával és budapesti képviseletével, s a harmincas években sikerrel terjesztette ki eladásait külföldre is.

1935-ben a győri gyártelepet és a termelést fokozatosan Budapestre helyezték át, a XIII. Bence utcába, ahol korábban a Schmoll-pasztagyár működött. A kulcsgyártás hazai megteremtése mellett az 1937-től gyártott cilinderzár bizonyult sikertermékének.

A második világháború utáni újjáépítésben jelentős szerepet játszott, 1948-ban államosították, s jó másfél évtizedig Elzett Vasárugyár néven önálló vállalatként funkcionált. 1965-ben több fémtömegcikk-ipari céggel - például a Fémárugyárral, a Lemezárugyárral, a Tűzoltókészülékek Gyárával - együtt az 1963-ban alapított Fémlemezipari Művekhez csatolták.

A széles gyártási profillal rendelkező gyárak csak lazán kapcsolódtak egymáshoz. Foglalkoztak lakat, mágneszár, hengerzárbetét, tűzoltó készülék, fémtömegcikk, játékáruk (például a "lépegető-csipegető" csibe, a lendkerekes motorkerékpár, a rollerező Robi, az űrhajó, a csengetős mozdony, vonat, a "törpeautó"), valamint gépkocsizárak (itt készült a Zsigulik évi 300 ezer darabos zárkészlete) gyártásával.

A Fémlemezipari Műveket 1984-ben feloszlatták, ekkor vette fel a Váci út 117-119. alatti vállalat az Elzett Zár- és Lakatgyár nevet. A sátoraljaújhelyi üzem Elzett-Certa, a soproni Elzett Sopron néven önállósult. A hazai zár- és lakatpiac mintegy 80 százalékát birtokló, 1991-ben rt-vé alakult budapesti cég privatizációjára 1995-ben került sor, amelynek során a részvények majdnem kétharmadát az Angyalföldi Vagyonkezelő Rt. által vezetett konzorcium szerezte meg, a részvények 25 százaléka a dolgozóké, 12 az önkormányzaté lett.

Az immár Elzett Biztonságtechnikai Rt. nevet viselő cégben a konzorcium későb 80 százalékos tulajdoni hányadra tett szert, amit 1999-ben eladott a kanadai Unican-Silca nyerskulcsgyártó cégnek, amely mára gyakorlatilag a vállalat százszázalékos tulajdonosává vált.

Forte

Az amerikai Kodak brit leányvállalata Vácon egy fotókémiai gyár építését kezdte meg 1913-ban, de a termelés megindulására - az első világháború miatt - csak 1922-ben került sor. Ezt az évet tekintik az alapítás évének. Angol betanító munkások négy hónapot dolgoztak Vácott.

Az üzemben hétféle fotópapírt gyártottak egészen a második világháború idejéig, különösebb profilmódosítás nélkül. A gyárat 1944 decemberében súlyos bombatámadás érte, ami a helyzetét kritikussá tette. 1947-ben a Kodak, érezve a bekövetkező kedvezőtlen változásokat, a váci gyárat eladta a Magyar Általános Hitelbanknak. 1948 elején a vállalatot államosították, s ez a cég életében fordulópontot jelentett.

Az államosítással egyidejűleg a gyár a Forte Fotokémiai Ipar Vállalat nevet vette fel. Akkor a dolgozói létszám 129 fő volt. Ettől az időponttól kezdve a gyár hosszú időn keresztül töretlenül fejlődött. 1951-ben felépült a filmüzem, a gyártási programba bekerült a filmek és fotólemezek gyártása is, ami szinte automatikusan magával hozta a hazai filmgyártás megindulását is. Ugyanakkor a fotópapír-termelés is látványosan emelkedett a háború előttihez képest.

A gyár második rekonstrukciójának befejeztével - akkor 1250 dolgozója volt - a papír-előállítás és a filmgyártás több mint megkétszereződött. A gyár 50 éves fennállásának évében, 1972-ben megvalósult a színes fotografálás nyersanyagának hazai előállítása. Egyidejűleg a Forte gyár színes kidolgozó laboratóriumokat is nyitott. A gyár a termékeit az 1930-as évek közepétől exportálta a világ számos országába. 1972-ben például a termelt fotópapír 52, a film 45 százalékát exportálták a világ 74 országába. 1997-ben, a rendszerváltást követően pedig még mindig 50 országba szállítottak Forte márkajelű termékeket.

A cég 1992-ben az állami tulajdonú vállalatok privatizálásakor részvénytársasággá alakult át. Ekkor vette fel a Forte Fotokémiai Rt. nevet. 1994-ben a gyár MRP-szervezetének tulajdonába került a minimális többség (50 százalék plusz 1 részvény), majd az ÁPV Rt. 1997-ben 41 százalékot kárpótlási jegyért értékesített, 5 százalék önkormányzati tulajdonba került, 4 százalék pedig állami kézben maradt. A cég 2000-ben zárt részvénytársasággá alakult.  

A gyár jelenlegi termelési profilja szerint szakfényképészek számára fekete-fehér fotóanyagokat, továbbá színes negatívfilmeket, fotópapírokat, röntgen- és nyomdatechnikai fotótermékeket, mozifilmeket és termékeihez fotóvegyszereket gyárt. Bár a vállalat korábbi hazai vezető szerepét a fotóanyag-ellátás területén elveszítette, olyan cégnek tekinthető, amely a rendszerváltás körüli kritikus éveket sikeresen átvészelte.

Gamma

Nukleáris mérőműszereket, orvosi izotópdiagnosztikai berendezéseket, automatikákat és más "fajsúlyos" berendezéseket gyártott, a 60-as években mégis egy kicsiny, primitív fényképezőgép, a kezdőknek szánt Pajtás ismertette meg generációkkal a Gamma nevet.

A józsefvárosi üzemet alapítói 1920-ban jegyeztették be a cégjegyzékbe szabadalmak értékesítésére, valamint mechanikai és elektrotechnikai tömegcikkek gyártására. A kis cég másfél év alatt tönkrement, amit aztán 1921-ben Juhász István és Juhász Zoltán gépészmérnökök vettek át, és fokozatosan nagyvállalattá fejlesztettek. 1923-ban a cég új neve Gamma Finommechanikai Gépek és Készülékek Gyára Rt. lett.

A gyárat 1924-ben új telephelyre, a Fehérvári útra költöztették, majd 1926-ban kísérleti és tudományos készülékek és berendezések előállítását, geodéziai műszerek gyártását, valamint fogaskerekek készítését kezdték meg, egy évvel később pedig belefogtak a haditechnikai műszerek gyártásába. A gyorsan fejlődő és terjeszkedő vállalat nevét 1939-ben GAMMA Finommechanikai és Optikai Művek Rt.-re változtatták, s 1940-ben a teljes magyar gyáripar exportjának mintegy 10 százalékát a cég termékei adták.

A második világháborúban a vállalatot ért károk mértéke 80 százalék körüli volt, s részleges helyreállítását követően a Szovjetuniónak termelt. 1948-ban állami tulajdonba vették és szanálták. A profilrendezések során a Gammából 1952-ben kivált a Finommechanikai Vállalat, 1960-ban pedig az optikai profilt átadták a MOM-nak, és megkezdték a geofizikai és nukleáris műszerek gyártását. 1962-ben hozzácsatolták a Geofizikai Mérőműszerek Gyárát, négy évvel később pedig - immár Gamma Művekként - a Telefongyártól átvették a rezgő- és szűrőkristályok, valamint a szűrők gyártását. Az új profil kialakulásával egyidejűleg a vállalat fejlődése ismét látványos volt, s a 70-es, 80-as években neves külföldi cégekkel know-how- és licencszerződéseket kötöttek.

A rendszerváltást követően a vállalat csődhelyzetbe került, 1993-ban felszámolták, a dolgozókat végkielégítéssel elbocsátották. Ugyanakkor 30 százalékos amerikai részvétellel megalapították a Gamma Műszaki Kft.-t, mely rá egy évre rt-vé alakult. A cég 1998-ban két leányvállalatot alapított, a Gamma Analcon Kft. folyamatszabályozási profillal működik, a Gamma Mechanikai Kft. pedig műszereket gyárt.

Ganz

A svájci származású Ganz Ábrahám 1845-ben indította be öntödéjében a munkát, s már a Lánchíd öntöttvas kereszttartóinak nagy részét is az ő vezetésével állították elő.

Az 1850-es években Ganz szabadalma alapján a Monarchia területére kiterjedően bevezette - először Európában - a vasúti kerekek kéregöntéses eljárását. A gyorsan fejlődő vállalat élére 1867-ben, Ganz halálakor Mechwart András került, aki 1899-ig a Ganz és Társa Rt. vezérigazgatója volt.

Mechwart öt telephelyes nagyvállalattá fejlesztette a céget, időközben megszerezte az Első Magyar Vagongyár Rt. Kőbányai úti gyárát, mely napjainkig a cég központi telephelye, s 1878-ban a budai Kacsa utcában egy villamossági műhelyt, majd osztályt hozott létre (a későbbiekben ebből jött létre az időlegesen önállósodott Ganz Villamossági Gyár a II. ker. Lövőház utcai telepen). 1874-től kezdték el gyártani a rövidesen világhírű Mechwart-féle gabonaőrlő hengerszéket. A századfordulón a Ganz volt Magyarország egyik legnagyobb, külföldön lévő gyáregységgel is rendelkező vállalata.

Az első világháború után a beszűkült hazai piachoz túlméretezettnek bizonyultak a gépipari üzemek, s 1927-ben Magyar Általános Hitelbank kezdeményezésére - amely 1894 óta volt a Ganz-gyárak főrészvényese - a Ganzba olvasztották a Schlick-Nicholson Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt.-t, valamint a Lipták és Társa Építő és Vasipari Rt.-t. 1929-től a cég új neve - az 1906-ban visszakerült villamossági gyárral együtt - Ganz és Társa Villamossági, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. lett. A 30-as években a Jendrassik-féle dízelmotorok szabadalmaztatása jelentette a fejlődést a Ganznak. 1934-ben indult el az Árpád sínautóbusz Budapest-Bécs között, a 220 lóerős Ganz-Jendrassik-motorral. Ezt követték a Duna-tengerjáró- és folyami szállítóhajók, szintén Jendrassik-féle erőgépekkel.

Az 1946-ban állami tulajdonba került konszernről három évvel később leválasztották a Ganz Villamossági Gyárat és a Ganz Hajógyárat, míg a fő profilt a Ganz Vagongyár vitte tovább. 1959-ben hozták létre a Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyárat, mely 20 ezer dolgozójával akkor az ország legnagyobb cége lett. A gyárban egyebek mellett dízel- és villanymozdonyokat, motorvonatokat, villamosokat, turbinákat, szivattyúkat, híd- és vasszerkezeteket állítottak elő, majd később éveken át atomerőművi berendezésekkel is foglalkoztak. 1973-tól indult a Ganz-Schindler-féle felvonók gyártása. A már a nyolcvanas évek eleje óta megrendeléshiánnyal és egyre nagyobb adósságállománnyal küszködő cég felszámolási eljárását 1987-ben a szanálási tárcaközi bizottság elrendelte.

A Ganz-Mávag 1988-ban szétválással megszűnt, és létrejött hét utódvállalat, négy leányvállalat és három közös vállalat. Jelenleg több mint 40 olyan vállalkozás van, amely a Ganz nevet vagy márkanevet jogosan használja. A jelentősebbek egyike a Ganz Gépgyár Holding Rt., amely jelenleg a menedzsment és a dolgozók tulajdonában van. A szebb napokat látott Ganz Hunslet Rt.-t 1989-ben a brit Telfos-csoporttal hozta létre vegyes vállalatként a Ganz Vasúti Járműgyár, majd többszöri tulajdonosváltozás után a cég ellen 1999-ben felszámolási eljárás indult.

A Ganz Villamossági Gyár, 1964-től Művek - több vidéki telephellyel gyarapodva - többek között villamos motorvonatokat és generátorokat állított elő. A rendszerváltás idejére szintén súlyos helyzetben lévő cég - túlélése érdekében - 1990-ben az olasz Ansaldo Invest Spa-val vegyes vállalatot hozott létre, amelyet - a kilencvenes évek adósságteher alatti bukdácsolása után - az olaszok 2000-ben eladtak a Transelektro Rt.-nek. Lövőház utcai telepét - hosszas huzavona után - részben a Mammut-csoport szerezte meg, majd az állam tulajdonában maradt rész milleniumi hasznosítását rendelte el kormányhatározat.

Gelka - Javszer

A kormány Gazdasági Bizottságának 1960-ban hozott határozata alapján létesítette a Kohó- és Gépipari Minisztérium a Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalatot, közismert nevén a Gelkát. Feladata volt, hogy a jogelőd Ravel (Rádió Vételtechnikai Vállalat), valamint az addig szétszórtan működő gyári márkaszervizek helyett országos vállalatként végezze el az elektromos tartós közszükségleti cikkek garanciális, illetve garancián túli javítását.

A Gelka a hatvanas-hetvenes években a feladatkörébe tartozó javító szolgáltatások több mint négyötödét látta el, a fennmaradó részt néhány szövetkezet és kevés számú kisiparos végezte. Megalapítását követően a vállalat gyors növekedésen ment keresztül, fénykorában, a nyolcvanas évek elején 8 ezer főt foglalkoztatott. Szervizei behálózták az országot, 350 egysége működött. A Gelka szolgáltatási diszpécser központja akkoriban egyedülálló volt Európában: Budapesten egy központi számon (333-333) volt elérhető a szolgálat, amely valamennyi szakszervizzel össze volt kapcsolva.

A rádiók, tévék, mosógépek, hűtőgépek és más készülékek karbantartása a hiánygazdaság keretei között, az e téren szüntelenül fellépő anomáliák e szolgáltatást a vicclapok és kabarék állandó céltáblájává tették a Gelkát. A szerelők szakmai tudása általában magas színvonalú volt, lépést tartottak a technika fejlődésével, ugyanakkor a vállalatnak sohasem volt elégséges anyagi forrása műszaki fejlesztésre.

1983-ban a Gelka-szervizek túlnyomó többsége 80 - tanácsi felügyelet alatt álló - kisvállalattá alakult, míg kisebb részük továbbra is a Gelka keretén belül működött. A vállalat országos jellege így megmaradt, csak a "háló" ritkult. A vállalat összlétszáma 1987-re 2500 főre, fiókjainak száma 50-re csökkent. Tevékenysége fele részét az alkatrész-kereskedelem alkotta, egynegyedét szerelés - többek között központi antennák, vagyonvédelmi berendezések kiépítése -  és csak a fennmaradó negyedrész volt a szolgáltatás.

A kilencvenes évek elején napirendre került a privatizálás, de a részvénytársasággá alakulás kudarcba fulladt. Végül a vállalatnál maradt egységeket előbb leányvállalatokká, majd egyszemélyes kft-kké alakították. A Gelka adósságállománya 1992-ben már meghaladta a cég vagyonát, így 1993 közepén az ÁVÜ eldöntötte a vállalat felszámolását, amivel a Co-Nexus Rt.-t bízta meg. A központ és a kft-kben lévő vagyon felszámolásra, illetve értékesítésre került. Az egyes szervizegységeket az ott dolgozókból alakult társaságok vették meg a névhasználati joggal együtt, többségük ma is az eredeti tevékenységi körrel működik, elnevezésében valamilyen formában megőrizve a Gelka nevet.

Hasonló profillal rendelkezett a Fővárosi Tanács által 1959-ben alapított Fővárosi Javító-Szerelő Vállalat (Javszer). Feladatként kapta, hogy a budapestiek részére lakáskarbantartási és -felújítási munkákat végezzen, tevékenysége akkor teljes egészében átfogta az építőipari szakmákat.

Az igények változásával párhuzamosan profilja folyamatosan bővült, a város területén mintegy 50 szervize volt. 1984-ben a Fővárosi Tanács a Javszert megszüntette, és 12 különböző profilú kisvállalatot hozott létre belőle. Egyikük lett például a gázüzemű berendezések javítására és épületgépészeti munkák ellátására hivatott Gázkészülék Javító-Szerelő Vállalat, a szállítási és autószerelési munkákra létrehozott Fuvarozó  és Gépjárműkarbantartó Vállalat vagy a bútorok javítását, felújítását végző Bútor-, Fa- és Kárpitosipari Javító Vállalat.

A rendszerváltást jogutódként egyedül a magánszemélyek tulajdonában lévő, 1991 óta Gázkészülék Javító Szerelő Kft.-ként működő részleg élte túl. A le nem védett Javszer megjelölést azonban ma is több kisebb-nagyobb cég használja valamilyen formában nevében.

Gerbeaud

Az előkelő pesti polgárság kedvelt találkozóhelye volt mindig is a mai Vörösmarty téren lévő elegáns kávéház és cukrászda.

Az egykori Színház téren először 1861-ben Privorszky Ferenc, a pesti kávéstársaság fő elöljárója nyitott fényűzően berendezett kávéházat, amely az ellenzéki írók székhelyévé vált, otthont adott a Deák-párt klubjának is. 1870-ben a kávéházat új tulajdonos vette meg: Kugler Henrik, egy soproni cukrászdinasztia sarja, aki a közeli József (nádor) téren 1858 óta vezette a városszerte kedvelt családi cukrászdát. Kugler az új helyen sok finomságot kínált, a habos, csokoládés kávé, a torták, a különleges likőrök és bonbonok vonzották az arisztokráciát, még a királyi család is törzsvendég lett. Ő honosította meg a francia mignont, amelyet sokáig csak "kuglerként" emlegetett a közönség.

Az idősödő Kugler 1884-ben visszavonult az üzlettől, lótenyésztési szenvedélyének élt, s utóda nem lévén - egy genfi kollégája javaslatára - a svájci cukrászcsaládban 1854-ben született, majd Franciaországban saját üzletet nyitott fiatal Gerbeaud Emilt bízta meg az akkor már Gizella téri Kugler-cukrászda vezetésével.

Gerbeaud nyomban újításokat vezetett be: külső megrendelésekre is dolgozó cukrászüzemet hozott létre, növelte az alkalmazottak számát, csomagolónőket és szállítókat is munkába állított, a választékot pedig új termékekkel - vajas, párizsi és más hasonló krémekkel, többszáz-féle teasüteménnyel, csemegecukorkával - bővítette. 1886-ban egy kis csokoládégyárat is indított, amelyet 1904-ben a Duna utcai telepre helyezett át. Megkezdte a csokoládébonbonok gyártását, melyek közül a konyakosmeggy lett a legnépszerűbb.

Üzemét egyre jobban gépesítette: a század végén már 150 alkalmazott dolgozott nála. Jellegzetes, művészi igénnyel készült, saját tervezésű díszdobozaiban árusította csemegecukorkáit és bonbonjait. Gerbeaud nem tartotta titokban receptjeit, gyártási eljárásait, s ezzel külföldről hozott újításai valósággal megreformálták a hazai cukrászatot, üzemei pedig meghonosították az ágazatban az iparszerű termelést.

Évtizedekig használta a bevezetett Kugler nevet, majd 1908-ban "Kugler utóda Gerbeaud Rt." néven céget alapított, amelyhez 1909-ben hozzácsatolta a fiumei csokoládégyárat, ez lehetővé tette a kakaó vámmentes beszerzését és feldolgozását. A cég több fióküzletet is nyitott a fővárosban, nyáron a városligeti Royal Gerbeaud Pavilon is várta a vendégeket, s a Royal Szállóban is működött egy fiók. Az első világháborúban nagy károkat szenvedett céget Gerbeaud 1919-es halála után felesége vezette 1940-ben bekövetkezett haláláig, akkor két veje vette át az irányítást, akik aztán 1945-ben külföldre távoztak.

Mivel az államosítás után a külföldön élő leszármazottak perrel kötelezték a magyar államot az üzlet nevének megváltoztatására, az 1950-től Vörösmarty Cukrászda néven működött tovább. 1984-ben - Gerbeaud Budapestre érkezésének 100. évfordulóján és a családdal való megegyezést követően - a cukrászda vezetősége kezdeményezte a Gerbeaud név visszavételét, ezért a nevet védjegyeztették. A HungarHotels kezelésében üzemelő cukrászdát, a teljes ingatlant és a védjegyet 1995-ben a német Müller AG tulajdonában lévő Immo-Müller Kft vette meg, s a felújított Gerbeaud - jelenleg a brit Eurest társaság osztrák tagja üzemeltetésében - sörözővel, étteremmel és különtermekkel kibővítve működik.

Globus Konzervgyár

Weiss Manfréd és Bertold 1882-ben a budapesti Lövölde téren alapított húsfeldolgozó üzemet. Három évvel később a Soroksári útra költözve már Weiss Manfréd Első Magyar Konzerv- és Ércárugyár néven "polgári vásárlók számára zártak tartósított húst szelencébe".

A gyár a hadsereg részére főleg hús- és kávékonzerveket, kisebb mennyiségben pedig gyümölcs- és zöldségkonzerveket, leveskivonatokat készített (ez lett az alapja a későbbi csepeli Weiss Manfréd Műveknek). A két háború között a cég jelentősen bővült: a harmincas években megvette például a nagykőrösi Pátria Konzervgyárat, majd a kecskeméti és a szegedi konzervgyárat is. Magát a Globus márkanevet 1924-ben jegyeztették be.

Az államosítás után több konzervüzemmel összevonva 1950-ben alakult belőle a Budapesti Konzervgyár, alapvetően a főváros ellátására. Ismertebb termékei ez idő tájt az üveges készételek voltak, specialitása pedig a libamájkonzerv, amelyet nem utolsósorban Nyugatra is szállított. A hatvanas és hetvenes években a háztartásokban és a vendéglátásban is rendszeressé vált a konzervek használata, s legtöbb az 1985-től ismét Globus néven forgalmazott termékekből fogyott.

A részvénytársasággá alakított - korábban a Duna Konzervgyárral kiegészült - céget Globus Konzervipari Rt. néven 1993-ban vezették be a tőzsdére, s a cég külföldi befektetők többségi tulajdonába került. A Globus, illetve Aranysas márkanéven ma több mint kilencvenféle cikket forgalmazó cégcsoport 1998-ban felvásárolta a debreceni konzervgyárat (Deko Food Rt.), majd 2000-ben többségi tulajdonába került a Csabai Konzervgyár Rt.-t. A német DEG bank közel 30 százalékos részesedéssel bír benne, de a többségi tulajdonos a menedzsment.

A nyereséges Globusszal ellentétben 2001 elején az iparág több nagy hagyományú vállalatának a sorsa is bizonytalan volt. A Limpex-csoporthoz tartozó nagyatádi és nyíregyházi üzemre a Magyar Fejlesztési Bank keresett vevőt, a hatvani Aranyfácán, illetve a Szegedi Konzervgyár 2000-ben lehúzta a rolót, s az amerikai Heinz cég által korábban megvásárolt - majd eladott és újból visszavett - Kecskeméti Konzervgyár helyzete sem látszott megoldottnak.

Gundel Étterem

A legismertebb magyar szállodás és vendéglős dinasztia alapítója, a bajorországi Ansbachban született Johann Adam Michael Gundel, azaz Gundel János 1857-ben, 13 évesen érkezett Magyarországra szerencsét próbálni.

Először nagybátyjához, Grtner György budai vendéglőshöz állt be, majd több budapesti vendéglőben szerzett tapasztalat után 1869-ben önállósította magát, s megvette a Király utca 40. alatti Bécsi Sörházat. Két év múlva tulajdonosa lett a József téri (ma József nádor tér) Virágbokor (Blumenstökli) vendéglőnek, amelyet 8 évig vezetett, s a belső Lipótváros legelőkelőbb éttermévé fejlesztett. Törzsvendégei közé tartozott például Lotz Károly, Mikszáth Kálmán, Liszt Ferenc és Tisza Kálmán. 1875-ben megvette a Schmidt-testvérek által 1872-ben megnyitott Erzsébet Királyné szállodát is.

1876-ban a Szállodások és Vendéglősök Ipartársulatának elnökévé választották, nevéhez fűződik többek között az ipartársulat átszervezése, a vendéglősipar képesítéshez kötésének kezdeményezése, a szakoktatás szorgalmazása. Pályájának virágkorát 1889 és 1904 között az István Főherceg Szállodában érte el, kreációi közül onnan indult világhódító útjára a Mikszáth tiszteletére főzött palócleves.

Öt gyermeke közül az 1883-ban született Károly lépett örökébe, aki Svájc, Németország, Anglia és Franciaország leghíresebb vendéglőiben tanulta a mesterséget. 1906-ban a Nemzetközi Hálókocsi Társaság csorbatói és tátralomnici telepének szállodai titkára, 1908-tól pedig igazgatója. 1910-ben átvette a Wampetics Ferenc által üzemeltetett, képzőművészek, írók, politikusok kedvelt vendéglőjének számító városligeti zöldéttermet, mely mai formáját 1896-ban, még Wampetics idejében nyerte el.

Gundel vezetése alatt az Állatkert melletti vendéglő neve fogalommá vált, fénykorában a családtagokon kívül - 13 gyermeke közül hét dolgozott az étteremben - mintegy száz alkalmazottja volt. Étlapján a magyar és a francia konyha ételein kívül szerepeltek egyéni ételkreációi is, a szakirodalom mintegy húsz ételt tulajdonít neki, közülük a Gundel-palacsinta lett a legnépszerűbb. 1920-tól 1925-ig a Royal Szálló, 1927-től 1948-ig a Gellért Szálló éttermeit is bérelte, s megvásárolta a szomszédos - Kós Károly tervezte - Bagolyvár éttermet is.

Gasztronómiai szakírói tevékenysége okán a magyar vendéglátóipar vezető egyéniségeként tartják számon, szakmai titka az örökébe lépett fia, Gundel Imre szerint: az ételek azonos minőségében, a kiváló gárdában, a folyamatos ellenőrzésben, a választék bőségében és változatosságban rejlett, valamint abban, hogy ragaszkodott a "nagy forgalom - kicsi haszon" elvéhez.

Az éttermet 1949-ben államosították, majd a rendszerváltás után az ÁVÜ-től 1991-ben Ronald S. Lauder és Láng György amerikai állampolgárok tulajdonába került, s a régi stílust megőrző 1992-es felújítás óta a két tulajdonos által alapított Lángastronomia Kft. üzemelteti a Gundel Éttermet.

Győri Keksz

Az Albert keksz, a Balaton szelet, a Vaníliás karika, a Pilóta keksz évtizedeken át közkedvelt ínyencségek voltak, s a győri gyár privatizációja és a külföldi tulajdonos belépése ellenére a mai napig megtalálhatók a boltokban.

A mostani üzem helyén 1880-ban állították üzembe az ország első kekszgyárát, amelyet Bach Hermann győrszigeti gőzmalmából alakítottak át. Bach az üzemet 1892-ben eladta Koestlin Lajosnak, aki akkor települt át Magyarországra az ausztriai konkurenciaharc elől, hat vagonban hozva magával bregenzi biscuitgyárának összes gépét.

A Koestlin Lajos és Tsai Rt. 1900-ban kezdte meg működését ötven áttelepült szakemberrel, s 1913-ban már ezer embernek adott munkát: kekszet, kétszersültet, cvibaknak nevezett "katonai" kétszersültet, ostyát és mézeskalácsot készített. Az első világháború alatt a hadsereg és a lakosság igényei ugrásszerűen megnőttek, s a Koestlin-áruk Monarchia-szerte keresettek voltak, a győri üzem pedig a magyarországi kekszgyártás fellegvárává emelkedett.

Legrégibb, ma is létező terméke az Albert keksz, mely nevét feltehetően Viktória brit királynő férje, Albert herceg után kapta. 1912 óta folyamatosan gyártják, miután Angliából korszerű gépeket és új recepteket, valamint gyártási jogot vásároltak. Az első világháború után a gyár alapanyaghiánnyal küszködött, munkáslétszáma 500-ra csökkent, ezért 1922-ben hozzáláttak a csokoládé, 1926-ban pedig a cukorka gyártásához is. A cég 1931-ben részvénytársasággá alakult, s a piaci nehézségek ellenére fenntartotta a rendkívül széles termékválasztékot. A német megszállás alatt hadiüzemmé nyilvánították, ismét kizárólag kétszersültet, kekszet és ostyát készített. 1945 tavaszára azonban elfogytak a készletek, a termelés leállt.

A gyárat 1946-ban bérbe adták a Pesti Kereskedelmi Bank Rt. és a Leipziger Vilmos Szesz és Cukorgyár Rt. alkotta szindikátusnak, egy évre rá azonban a pénzintézetekkel együtt államosították. Évtizedeken át Győri Keksz és Ostyagyár néven, a szocialista édesipar egyik vezető vállalataként működött, többször bővítették, gépeit modernizálták, 1985-ben új kekszüzemmel, 1988-ban ostyagyártó-, 1990-ben pedig cukorkagyártó részleggel bővült.

Az édesipari gyárak közül elsőként privatizálták 1991-ben, a brit United Biscuits vette meg, s korszerű berendezések üzembeállításával, új burgonyachipsüzem felépítésével fejlesztette a ma Győri Keksz Kft. néven működő gyárat.

http://hvg.hu/magyarmarka.aspx