Mára a részinformációknak és hiányos törvényi szabályozásnak köszönhetően a helyzet egészen kaotikussá vált. Gombamód szaporodnak a különböző szerzői jogvédő – hivatalos megnevezéssel: közös jogkezelő – egyesületek, amelyek néha még egymással sem értenek szót. Sőt, megjelent az első olyan jogvédő szervezet is, amely a szerzői jogvédő szervezetek által támadottak jogait védi – természetesen csakis azokét, akiknél van mit védeni. A hatóságok az erősebb érdeklobbi mellé állnak, annak ellenére, hogy az elégtelen műszaki feltételeknek köszönhetően ők maguk is gyakran követik el azokat a jogsértéseket, amelyek ellen a jogvédők oldalán fellépnek. A netes társadalom pedig jellemző módon kétféleképpen reagál: a lánc végén álló, a törvényeket legkisebb mértékben áthágó felhasználók megrémülnek az általános offenzívától; az illegális másolatokban már-már életformaszerűen utazók viszont egyfajta félreértelmezett általános internetes szabadság-ábrándba lovalva magukat egyre dacosabbak lesznek.

Mindeközben a feketepiacokon a valóban bizonyíthatóan anyagi haszonszerzésért kalózkodók alig zavartatva egyaránt károsítják meg a szerzőket, a forgalmazókat és a vásárlókat is.

Kissé túlspilázva...
(Részlet a "Mondj nemet a kalózoknak!" című ASVA-kampány anyagából)

Fontosnak gondoltuk, hogy pontos tájékoztatással igyekezzünk támpontot adni ebben az egyre sűrűbben kavargó forgatagban. Ehhez elkerülhetetlen a jogi helyzet definiálása, erről, valamint a lehetséges megoldásokról szól cikksorozatunk első része. A folytatásban a mostanában legaktívabb jogvédő szervezet, az Audiovizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közhasznú Alapítvány (ASVA) igazgatójával, Kálmán Andrással beszélgetünk a témáról, és egy független netjogászt is a kérdések kereszttüzébe állítunk.

Amit szabad Jupiternek...

Az olvasónak, ha a szerzői jog útvesztőjében kíván eligazodni, érdemes a tájékozódást rögtön a hatályos magyar jogszabálynál, nevezetesen a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvénynél kezdeni. Ez a törvény biztosítja a szerzőknek, alkotóknak, előadóknak a műveik forgalmazásából származó, amúgy senki által nem vitatott jogos igényét. Fontos megjegyezni, hogy a szerzői jogok nem egyrétegűek, a mű felhasználásának minden egyes módjához külön tartozik jogosultság – és persze jogdíj. Egy műalkotás „életciklusát” végignézve ez így is van rendjén: egy regényből például forgatókönyv készülhet és mozifilm, ezt a filmet levetítik a moziban, később kiadják videón és DVD-n, amely kölcsönözhető, majd megvásárolható lesz – és ez mind külön felhasználás, amelyből minden felhasználónak csak a maga szeletét kell jogdíjfizetéssel legalizálni. Ha nem így lenne, akkor az első láncszemnek, példánkban a megfilmesítőnek, vagy az utolsónak, a magánvásárlónak kéne a mű minden lehetséges felhasználásának jogdíját megfizetni, ami természetesen aránytalan és igazságtalan lenne. Ebből viszont az is következik, hogy az egy adott felhasználásért jogdíjat fizető kizárólag az adott felhasználás jogát szerzi meg, más típusú felhasználásét nem. Jogi nyelvezetről lefordítva: egy videokazetta megvásárlásával csak a magáncélú felhasználás, az otthoni vagy baráti társaságban történő megnézés jogát szerzem meg, a mű egyéb felhasználásának – például forgalmazásának, nyilvános vetítésének, átdolgozásának – jogait nem.

E szigorúnak tűnő szabályozás alól a szerzői jog több száz éves története során csupán egyetlen felhasználás számított kivételnek és élvezett jogdíjmentességet, az ún. szabad felhasználás, ezen belül is a magáncélú másolás – amennyiben ez jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja, és a szerzők jogos érdekeit indokolatlanul nem csorbítja. Csakhogy a törvény nemzetközi elődeinek megalkotásakor még egészen mást jelentett a magáncélú másolás megengedése, mint ma. Akkor nem álltak rendelkezésre olyan technikai berendezések, amelyekkel a magáncélú másolás érzékelhető bevételkiesést okozott volna a szerzőknek, a magnó, a képmagnó, majd a CD- és a DVD-író megjelenésével viszont a kép alaposan megváltozott, és mára már teljesen egyértelmű, hogy az – itt már indokolt az idézőjel – „magáncélú” másolás igenis okoz kárt a szerzőknek, vagyis jogos érdekeik csorbulnak.

Jó megoldás nincs erre a helyzetre. Magyarországon jelenleg a rossz megoldások közül azt alkalmazzák, amelyet 1965-ben Németország talált ki, és hazánk az elsők között vett át ’82-ben: az üres hordozók árába beépített jogdíjat.

Az üres hordozók jogdíja

Ez nagyon sokak szemében szálka manapság, különösen, mióta a memóriakártyák esetében aránytalanul magas díjösszegeket állapított meg az Artisjus – kísérleti jelleggel, mint mondják. Ha magát az elvet nézzük, igazságosnak kell tekintenünk a jogdíjat (mármint a létét, nem feltétlenül a mértékét). Az előző bekezdésben taglalt bevételkiesésért valahogyan kárpótolni kell a szerzői művek előállítóit, ha továbbra is jogdíjmentesnek, legálisnak és „szabadnak” akarjuk tudni a magáncélú másolást. A „ha” fontos kitétel, mert például az Egyesült Államokban a rossz megoldások közül egy véleményem szerint rosszabbat választottak azzal, hogy bár nincs az üres hordozókon jogdíj, a magáncélú másolás, ideértve az internetes letöltést is, minden egyes esetben egyedileg engedély- és jogdíjköteles, ezek hiányában pedig bűncselekmény. Ez természetesen elméletben olyan szinten kriminalizálja a társadalom széles rétegeit, hogy az egyes esetek gyakorlati felkutatására és bizonyítására még az Egyesült Államoknak sincs kapacitása.

Tehát ha jogrendszerünk meg kívánja engedni a magáncélú másolást – persze nem kívánja, de jobbat nem tud tenni, mivel az ellenőrzéssel nem tud és nem akar foglalkozni –, akkor máshogyan kell kompenzálnia a szerzőket. Ennek eszköze ez a gyakorlatilag átalánydíjként beszedett jogdíj, amelyet tekinthetünk egyfajta hozzájárulásnak. Jobban járunk, ha annak tekintjük, mert így kevésbé fekszi meg a gyomrunkat, mintha adónak tekintenénk – technikailag ugyanis nem az. Ha úgy tetszik, ez a közösen, minden kazetta-, CD- vagy DVD-vásárló által összeadott díj az „ára” annak, hogy a magáncélra másolók vagy internetről letöltők ne legyenek bűnözőnek kikiálthatók.

A fentiekből már levezethető, hogy az a gyakran hallható kérdés, hogy a szerzői jog miért feltételezi eleve egy üres CD-t vásárlóról, hogy arra majd illegális tartalmat fog másolni, és miért bünteti meg a jogdíjjal már a feltételezett „bűn” elkövetése előtt, nem állja meg a helyét. Úgyszintén valóságtól elrugaszkodott az az óhaj, hogy amennyiben az üres hordozóra bizonyíthatóan nem jogsértő tartalom került, járjon vissza a hordozó árában kifizetett jogdíj összege. És nem azért elrugaszkodott, mert nem jogszerű, hanem azért, mert nem életszerű, nem kivitelezhető. Ez persze igazságtalan, mint ahogy e logika mentén a benzin árához csapott jövedéki adó olyan utakra fordítása is az, ahol mi magunk sosem járunk – de hát ezt hívjuk közteherviselésnek. Mondom, nincs jó megoldás.

Ha az elvet sikerült is megemésztenünk, a jogdíj mértéke azért még növelheti a magas vérnyomásos megbetegedésre való hajlamot. A legfurcsább talán az, hogy amíg egy CD-lemez esetében az Artisjus úgy számol, hogy arra egy zenei album anyaga fér el – a jogdíj összege darabonként 41 forint –, addig a memóriakártyák esetében már tömörített állományokkal számol, és így állapítja meg az akár ötezer forintos jogdíjat. CD-lemezre talán nem lehet tömörítve írni, akár 10 zenei albumot is úgy, hogy azt az asztali és hordozható készülékek széles köre lejátssza? Vannak tehát ellentmondások a jogdíjak összegében, mégis, legyen ez egy esetleges következő cikk témája – ha mondjuk elég kérdést kapunk lelkes fórumistáinktól –, addig pedig evezzünk még izgalmasabb vizekre, az internetes letöltések jogállására.

Szabad-e letölt’ni?

Szabad – válaszoljuk húsvéti hangulatban. A magyarázatot a szerzői jogi törvényben leljük.

35. § (1) Magáncélra bárki készíthet a műről másolatot, ha az jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja. E rendelkezés nem vonatkozik az építészeti műre, a műszaki létesítményre, a szoftverre és a számítástechnikai eszközzel működtetett adattárra, valamint a mű nyilvános előadásának kép- vagy hanghordozóra való rögzítésére.

A fentiekből több dolog is világosan következik. Hogy szoftvert még magáncélra sem másolhatunk, leszámítva azt a szintén e törvényben rögzített – 59. § (2) bek. – lehetőséget, hogy jogos felhasználóként saját célra egy darab biztonsági másolatot azért elkészíthetünk. A másik következtetés pedig az, hogy mivel a zenék és filmek nem szerepelnek ebben a felsorolásban, ezek letöltése – amennyiben teljesül az a feltétel, hogy jövedelemszerzést még közvetve sem szolgálnak – jogszerű. Igen, még akkor is az, ha a forrása egyébként jogsértő, mint ahogy például egy fájlcserélő hálózat esetében mindenképpen az. Ez egyébként az Artisjus hivatalos jogi állásfoglalása is e kérdésben.

Itt lép be a képbe a tudatosság és a szemléletmód, amelyek sajnos távolról sem jogi kategóriák. Ugyanis a fentiekkel nem azt szeretnénk elérni, hogy ezentúl a letöltők ezt a kinyomtatott oldalt lobogtatva folytassák a tevékenységüket. Tudatosság szintjére kell emelni, hogy az interneten megosztott szerzői jogi oltalom alá eső tartalmak jogszerűtlenül vannak ott, nem helyes tehát támogatni ezeket a jogsértéseket azzal, hogy magunk is piacot biztosítunk nekik. Természetesen ne legyenek illúzióink, pontosan tudjuk, hogy mennyit nyom a latban a szemléletmód abban az esetben, ha valami ingyen letölthető a hálóról a jelenlegi DVD-árak mellett. De a lényeg mégis az, hogy ugyan etikailag nem állja meg a helyét, a magáncélú letöltés nem büntethető.

Még akkor sem, ha vannak, akik erről mást mondanak. Mert bizony vannak. Részlet egy rendőrségi kommünikéből:

Forrás: www.web.b-m.hu

Sajnos Magyarországon a rendőrségnek kifejezett hajlama van rá, hogy a jogszabályok értelmezésére ragadtassa magát, elfelejtve, hogy a szervezetnek nem értelmezési, csupán végrehajtási jogköre van – a jogértelmezés a bíróságok feladata. Ebből aztán a fenti téves állásfoglalások következnek, és mindazok az enyhébben vagy súlyosabban jogsértő eljárási gyakorlatok, amelyektől a különböző „szerzői jogi razziák” kapcsán hangos a honi háló.

A fenti gondolat amúgy megegyezik az ASVA álláspontjával. Igaz, ők gyakran egészítik ki nyilatkozataikat azzal, hogy nem az otthoni letöltők az elsődleges célpontjaik. De véleményem szerint ez lényegesen különbözik attól, mintha kimondanák, hogy pusztán a letöltés nem jogellenes, mivel így bizonytalanságban tartják a felhasználókat - amit talán annyira nem is bánnak. Hiszen e nyilatkozatok üzenete a következő: „Elkaphatnánk, de nem fogunk. Persze nem tudhatod, mikor gondoljuk meg magunkat.”

Azt mindenesetre érdekes lesz megfigyelni a jövőben, hogy a két, egymással e kérdésben ellentétes állásponton levő szerzői jogvédő csoport, az Artisjus és az ASVA hogyan fog dűlőre jutni egymással. Természetesen nem arról van szó, hogy az ASVA szeretne mindenkit lecsukni, mert ők rosszak, az Artisjus pedig nem, mert ők ennyire barátságosak, hanem komoly gazdasági érdekekről. Az üres hordozók árába beépített, az Artisjus kasszájába befolyó jogdíj létjogosultságát az adja, hogy ez teszi lehetővé, hogy az otthon, magáncélra filmeket, zenéket letöltő júzert ne kriminalizálja a jog. Ha az ASVA – a velük szerződésben álló ORFK-val karöltve – mégis fellépne ezen otthoni felhasználók ellen, akkor a hordozók árában fizetett jogdíj alapja dőlne meg, azt nem lehetne tovább beszedni. A 2004-es pénzügyi adatok még nem nyilvánosak az Artisjus honlapján, de 2003-ban a 12 milliárdos jogdíjbevétel ötöde, 2,4 milliárd forint származott az üres adathordozókból. Az összeg tavaly jelentősen növekedhetett, hiszen azóta indult be igazán a memóriakártyák piaca, amelyek után a 41, illetve 150 forintos CD- és DVD-jogdíjak helyett ezres nagyságrendű összeg csörgeti meg az Artisjus-kasszát.

Minden, ami tilos

A magáncélú másolás lehetőségét számos rendelkezés korlátozza, ezeket is ismernünk kell, ha nem akarjuk megsérteni a törvényt. Nem készíthetünk másolatot még magáncélra sem abban az esetben, ha a forgalmazó a hordozót olyan technikai védelemmel látta el, amelynek célja a másolás kizárása. A másolásvédelem ugyanis olyan műszaki intézkedésnek számít, amelynek megkerülését egyaránt tiltja a szerzői jogi törvény és a Büntető törvénykönyv (1978. évi IV. tv.):

329/B. § (1) Aki a szerzői vagy szomszédos jog védelmét szolgáló, és a szerzői jogról szóló törvényben meghatározott műszaki intézkedés megkerülése céljából az ehhez szükséges eszközt, terméket, berendezést vagy felszerelést haszonszerzés végett a) készít, előállít, b) átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a szerzői vagy szomszédos jog védelmét szolgáló műszaki intézkedés megkerülése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő gazdasági, műszaki, szervezési ismeretet másnak a rendelkezésére bocsátja. (3) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szomszédos jog védelmét szolgáló műszaki intézkedés kijátszását üzletszerűen követik el.

Márpedig aligha találunk a boltok polcain olyan DVD-filmet, amelyet nem láttak el ilyen védelemmel. Fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben nem arról van szó, hogy a kiadó vagy forgalmazó a másolásvédelem révén korlátozza a szabad másoláshoz való jogot – hiszen az törvénybe ütköző lenne –, mivel a magáncélú másolás nem fogyasztói jog, csupán egy megengedő kivétel a szerzői jog alól. Más szóval, ha technikailag nem tudom kivitelezni a magáncélú másolást – márpedig másolásvédelem esetén csak bűncselekmény árán tudnám –, akkor az nem követelhető senkin.

Szintén érdemes kiemelni a szerzői jogi törvény egy másik rendelkezését:

35. § (3) Nem minősül szabad felhasználásnak – függetlenül attól, hogy magáncélra történik-e – ha a műről számítógéppel, illetve elektronikus adathordozóra mással készíttetnek másolatot.

Vagyis saját eszközeimmel saját célomra lemásolhatok bármit – kivéve szoftvert –, de más részére nem tehetem meg ugyanezt. Úgy gondolom, ezt az általánosan kevéssé ismert szabályozást sem árt észben tartani, még ha nincs is talán olyan számítógéppel és CD-íróval rendelkező személy Magyarországon, aki ne írt volna már másnak CD-lemezt – persze nem anyagi haszonszerzés céljából.

És természetesen nem maradhat ki a tiltott dolgok listájáról a jogvédett tartalmak interneten való megosztása vagy letöltésre felkínálása. Ez ugyanis már nyilvánossághoz való közvetítésnek számít, ami külön szerzői jogi kategória külön jogdíjfizetési kötelezettséggel, a mű egy legális példányának megvásárlásával pedig nem szerezhető meg ez a jog. Bár a törvény betűje szerint a szabad felhasználásba még beleférne a szűk baráti körben történő vetítés vagy kölcsönzés, egy DC-hub már bajosan tekinthető annak. Ugyanis azt az esetet, amikor a felhasználók a hozzáférés idejét és helyét egyénileg szabadon választhatják meg, illetve bárki teljesítheti a hozzáféréshez szükséges feltételeket – például fizetés vagy regisztráció útján – a bírói gyakorlat már nyilvánosságnak tekinti.

Szentesi Kálmán

http://it.news.hu/rios3_content.php?mod=20&id=668